Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1924

104 terüket, a meleg kézszorítás után első szavuk annak megállapítása volt, hogy éppen olyannak találták őt úgy szikár termetét, magyar zsinóros ruhaviseletét, nyájas mosolyát, mint szeretetreméltó teljes egyéniségét, mint évtizedekkel azelőtt, az öregedésnek minden feltűnőbb jele nélkül. Az érdemes tudós egész lényéről a szelid jóság, a nemes szerénység és meleg kedvesség sugárzott le. Amilyen cicoma nélküli, egyszerű volt életében s természetes magaviseletében: olyan volt írásaiban is. Nyelve, stílusa magyaros, zamatos, tömör, mindig emelkedett és nemes. Kitűzött tárgyaitól nem kalandozik a messziségbe, nem terjengős, nem szószaporító. Mindig tárgyilagos, mindig elfogulatlan, akinek, mint írónak, bírálónak csak egy ideálja van: a történeti igazság. Egy-egy nagyobb dolgozata megírása előtt mintha bizonyos aggodalom vagy félénkség jellemezte volna, amely Szombathi Jánost is jellemezte. E nemes aggodalom abban leli magyarázatát, hogy nem szeretett addig sem cikk, sem értekezés megírásához hozzáfogni, még a mások buzdító, lelkesítő szavaira sem, mig a rendelkezésére álló források mivoltával nem volt tisztában. Nem ír gyorsan, nem dolgozik felületesen. Neki mindig bőséges idő kell az adatgyűjtésre, azok szigorú megvizsgálására, hitelességük, megbízhatóságuk megállapítására, általában a kérdés több szempontból, több oldalról való tanúlmányozására, a tárgyába s annak irodalmába való komoly elmélyedésre. Módszeres eljárására vet világot az id. Szinnyei Józsefnek, a nagy írói lexikon szerzőjének az a gyakorta említett s meggyőződéssel vallott megállapítása — amelyet a gyakorlatban keresztülvíve Szinyei Gerzson már jóval előbb a Szombathi János Históriájában és Biographia-jában színről-színre látott — t. i., hogy az irodalomtörténetnek két szeme van: a biográfia és a bibliográfia, mert ezek nélkül csak a homályban tapogatódzunk. Irodalom- és művelődéstörténetírók, tudósok stb. gyakran keresték fel leveleikkel, vagy személyesen egy-egy kérdésben való tájékozódásért vagy éppen új adatokért s ő mindig szíves készséggel támogatta a kutatókat becses magyarázataival, tanácsaival s az általa ismert odavágó kéziratos vagy nyomtatvány-források megjelölésével. E tekintetben hozzá forduló tanártársait s az ifjúság komoly törekvésű tagjait is, főleg a pályaművek készítésekor, a legszívesebb készséggel látta el tanácsokkal, útbaigazító tájékoztatásokkal, irányításokkal. Rendkívül sok ismerete s jó emlékező tehetsége volt. Nem ok nélkül alkalmazták rá a nagyhírű Szombathi Jánosról szárnyra kelt jellemző mondást, hogy ő „egy járó bibliothéka", „egy élő lexikon." Mint vérbeli tudóst alaposság, elmélyedni szeretés, tárgyilagosság és éles ítélőképesség jellemezték. Kutatásai folyamán a jelentéktejennek látszó adatot vagy okmányt sem kicsinyelte s uem hagyta figyelmen kívül, ha tudta, hogy azzal hézagot pótol,