Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1908

Nagytiszteletü és tekintetes főiskolai Elöljáróság! Mélyen tisztelt közönség! Boldog az, akiről emlékeznek, mert az sírjában is él. Óh ! az élet hatalmasabb a halálnál, a lélek a mulandó testnél. S a kinek lelke szent lánggal volt tele, az élet gyenge fáklyájának kilobbanásával ez a láng el nem aluszik, hanem tovább világít az élők számára. És kinek lelke, lelkének lángolása fogható a mesteréhez, akinek egész élete, munkálkodása vallomás, élő bizonyság a szellem hatalma mellett, a tanáréhoz, aki lelket önt, életet varázsol a mulandó testbe, a tudóséhoz, akinek működése tanúságtétel, égi tiltakozás az elmúlás, a mulandóság ellen ? 1 Az ember semmi, munkája minden. Ez helyezi őt mások körébe, létesít láthatatlan, elképezhetetlen kapcsokat az emberek között, szerez számára becsületet, nevének tiszteletet, életének halhatatlanságot, a túlélőknél boldog emlékezetet. Ilyen élet elmúlása felett kesergünk ez órában, ilyen lélek diadalát zengjük ez emlékünnepen. Válóban, mikor egy hű mester, egy lélek szerint való tanár, egy érdemes tudós emlékezetének áldozunk, méltóbb beszélnünk a mulandóság helyett a halhatatlanságról, a halál helyett az életről, az ember helyett az ő munkájáról. Mert ő hiv mester, lelkes tanár, érdemes tudós s az ő élete áldásos, munkálkodása jótékony, lelke a síron diadalmaskodni tudó volt, és korai halálával élete meg nem sziint, munkái, melyekbe lelkét lehelte, megtartották azt. De kinek volna nehezebb róla méltóan megemlékezni, mint a tiszttársnak, aki őt közelről ismerte, tehát szerette és fáj nem tudni őt többé az élők között, nem hallani szelid, szives szavát, lelkes beszédét, nem látni nyájas mosolyát, a barátság vidám óráiban, átszellemült arcát a vita hevében, majd neki hevült, majd szomorú tekintetét, ha hazája sorsáról, városa állapotáról vagy főiskolája jövőjéről folyt ajkairól az aggódó, gyötrődő kétségeskedő lélek szava.