Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1903

Nagy lelkesedéssel ölelkőzik a Károlyi Gáspár lelkével, s fel is avatja őt a magyar protestántizmus szentjévé, noha nekünk ő szerinte sincsenek szentjeink. Azután belebonyolódik az élete történetébe; szeretettel foglalkozik a biblia-fordító nős állapotával s férfikoráról azt vallja, hogy *e korbeli munkásságát a protestántizmusnak önmagával való meghasonlása veszi igénybe jó részben« (32. I.), s beszél a gömöri zsinatról, az unitárius irányzat ellen való fellépéséről, török sanyargattatásról (39 40. I.). K. G.-nak a debreceni, kassai zsinatokon történt szerepléséről, a nagyváradi hitvitások, Gönc városának harangjáról stb. stb. — egész az ^istenes vén ember« haláláig (41—45. I.). Mindezek után kerül a sor a vizsolyi bibliára, ennek keletkezési körülményeire,, a vizsolyi nyomdára, legvégül pedig a fordított mű valamelyes méltatására. Csak valamelyesre, mert itt is a felszínen marad, a szemmel láthatókkal bíbelődik, a tartalmi kivonatokkal, a jegyzetekkel t. i., hogy ilyenek is vannak a vizsolyi bibliában, de hogy mi az értékök, s azokban milyen írásmagyarázási elv jelentkezik: ezeket a szerző nem bírja a sorok közül kieszelni; sőt beleugrik egy indokolhatatlan itélet-mondásba, t. i., hogy a K. G. »fordítása nem terjengő, minden paraphrasistól ment« (56. 1.). Ki ámította el a szerzőt? Hiszen a tanteremben, az összehasonlító fordítás alkalmával az ellenkezőt is hallhatta volna — talán ! És így tovább és tovább. A katholikus visszahatás korabeli bibliákhoz a Pázmányok, Kolonicsok, Caraffák hátán gázol keresztül s ugyanitt a Szenczi Molnár Albert munkásságát maroknyi homokra zsugorítja; a Káldy bibliáját »Oktató intés® cim alatt tárgyalja s közben kitör a jezsuitákra egész gyűlöletével s ezzel az indulattal méri a fordított művet is, Kazinczyval szemben is kicsinyelvén annak egyéni tulajdonságait Saját véleményeként azt meri megkockáztatni (74. 1.), hogy a »protestántizmus legnagyobb diadalát akkor érte el, mikor a Káldy-biblia napvilágot látott«. Ezt a kinyilatkoztatásfélét azonban szintén indokolni kellene, mert részben lehetne is, habár kevésbé büszke hangsúlyozással . . . A Ganzonius János, Tóthfalusi Kiss Miklós, Komáromi Csipkés György érdemeiről emlékezik meg a 2-dik focim alatt; a két utóbbi iránt különösebb tisztelettel s Bod Péter és Ballagi M. a Balogh F.-től kölcsönzött ítélettel, amely ítéleteket — mint előbb is — rendszerint meghomályosítja a maga egyéni ítéletének iszapos áradatával és szertelenkedéseivel. Azt süvölti p. o. a Komáromi Cs. Gy. bibliájának a sorsa felett való merengése közben : »E bib-