Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1903

9 bátyja is lelkésznek készült s az is volt, a családfa továbbmenő egyenes és mellékágain is voltak prédikátorok s a maga egyszerű természetével és lelkének igazán puritán gondolkozásával is ugyan melyik más életpálya egyezhetett volna meg jobban, mint a kálvinista igehirdetői pálya, amelyen Istent imádsággal, énekléssel, lantban, hegedűben, cimbalmi zengésben szíve szerint dicsőíthette s talán azokról is a legtisztességesebben gondoskodhatott majdan, akikhez gyermeki és testvéri szeretettel volt csatolva. A theológussá lett ifjúnak a dolog természete szerint is aránylag sokkal több ideje volt a zenei önképzés munkájának gyakorlására, mint a gimnáziumi növendéknek. Az ifjúság énekkari dalosait addig mintegy messziről élvezte, most ő is a dalosok közé áll, hogy élvezetet szerezzen magának is, másoknak is, amihez megvolt a képessége épen eddig szerzett zenei tudása s gyakorlottsága folytán, mert nem erős, de érces hangját tudta kezelni s zenei érzékével szólamában csakhamar lélekké vált, aminek bizonysága az, hogy kórustagságának rögtön a második évében szólama előénekesévé (protokántorrá) választják. Aki tisztában van azzal, hogy az ifjúsági énekkar egy igazi köztársasági szervezet, amelyben olykor-olykor fordulnak ugyan elő olyan tünetek, amelyek talán nem kedvező képet árulnak el egy-egy nemzedék felfogásáról, de általában a jobb erkölcsi érzés uralkodik a tagok lelkén s az arravalóságot készséggel ismerik el, útját vágván minden hatalmaskodási törekvésnek, mert az egyenlők közötti elsőség elvét vallják: az azonnal észreveszi, hogy Pásztor Sámuelt az énekkar megbecsülte, miután előbb megismerte s megszerette tudásáért, szorgalmáért, buzgóságáért, mert az ifjú kartagnak abban az időben ilyen gyors emelkedése csak a hivatottság előtt való meghódolásnak volt a következménye. És hivatott is volt Pásztor Sámuel. Végezte iskolai feladatait és tanulta a zene-költészetet, — fejlesztette tehnikáját, lekötötte figyelmét az összhangosítás titkainak elleséséhez, — rajta volt, hogy kivegye a lelket, a szellemet a darabokból s nem a külső hangokkal, hanem a lélek elsajátításával próbálta az énekkart, mint két éven át szerepelt főhangvezér, úgy vezetni, hogy dicsőség koszorúzza minden szereplését. Nem elégszik meg azzal, hogy zongorázási ügyességét tovább fejleszti s itt-ott látott s hallott művészek kézügyességének utánzására csábíttassa magát,