Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1889

10 üléseire mindig szorgalmasan megjelent, tanácskozásaiban élénken, soha nem lankadó figyelemmel résztvett, még akkor is, midőn ez betegsége miatt megerőltetésébe került. Szeretetreméltó egyéni tulajdonait a zöld asztalnál ép úgy érvényesítette, mint magán körben, s ép ezért nemcsak tiszteletünket érdemelte ki, de szívünket is megnyerte a maga számára. A közügyek egyik legbecsültebb munkása egyszersmind a mi legjobb barátaink közé tartozott. Legyen áldott emlékezete! Másik halottunkhoz, Dr. Rik Gusztávhoz engem a legszorosabb baráti kötelékek fűztek. Elmondhatom, hogy ismertem nemes szívének legbensőbb rejtekét is. S épen ezért tanú lehetek rá — ha ugyan tetteivel ő maga fényesen be nem bizonyította volna, — hogy élte egyik legfőbb czéljáúl tűzte ki leróni a hálát, melylyel mint egykori tanítvány az alma maternek tartozott. Adósnak érezte magát főiskolánkkal szemben s adósságát uzsora-kamattal fizette vissza. Közmondásossá vált szerénységénél fogva nem szerette a feltűnést, zajt nem ütött, a nagy közönség tapsai után nem vágyott; hanem a gazdasági választmány tanácskozó-termében, tehát a legszűkebb körben érvényesítette főiskolánk javára fényes tehetségeit. Mi azonban, a kik akárhányszor szerencsések voltunk őt látni és hallani, midőn a legbonyolúltabb kérdés útvesztőjéből, bölcs mérsékletével, bonczoló eszének erejével, higgadt, de azért mindig lelkes, szép előadásával kivezette a révedezőket; mi, a kik ismertük áldozatkészségét, önzetlenségét, szilárd jellemét, melylyel a közügyeket szolgálta; a kik tapasztaltuk, hogy főiskolánk iránt érzett szereteténél, csak büszkesége volt nagyobb, hogy ő is itt látta el lelkét útravalóval az élet küzdelmeihez; mi borostyánnal koszorúzzuk meg emlékét s halála után hirdetjük, a mit életében nem szívesen hallott volna tőlünk, hogy életviszonyai, vérmérséklete kis körre utalták ugyan őt, de ebben a kis munkakörben mindig nagynak mutatta magát.