Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1887

160 azt hozni. Tudta, hogy az a nyelv, melyen a Reformátorok és Balassa, Zrínyi és Mikes írtak, elég erős és bájos, elég hajlékony és képes kifejezni a gondolatokat és érzelmeket; s «egyformán alkalmatos a szélvészekkel ordítani, a fergeteggel dörögni-csattogni, a sassal fellengzeni, a gerlicével nyögni, a fülemilével zengedezni* (Kisfaludy S.). Tudta ezt annyira, hogy már 1790-iki Orpheusában így kiáltott fel: «Kedves anyanyelvem! Mikor fogják a mi szépeink érezni, hogy véghetetlenül felülhaladod a francia persiflaget, s a német mormolást!» Ez erős meggyőződésének tudatában a nyelv reformálását tűzte ki tehát élete nagy céljául; mert neki is, mint minden lángésznek, meg volt azon isteni kiváltsága, hogy minden későbbi következményeivel együtt, egyszerre tárult fel lelki szemei előtt azon haszon, mely ez által a nemzetiség megizmosodására hárúland. Es valóban, mintegy ösztönszerűleg is, tizenhat éves korától kezdve, midőn első műve a sárospataki examen alkalmával kiosztatott, utolsó művéig, a «Pannonhalmi Űtig,» e cél érdekében munkálkodott, küzdött, szenvedett és áldozott mindvégig, egészen «szent öregsége» végső alkonyáig. Elmondjam-e, hogy miként fogott az óriási feladat teljesítéséhez? Elbeszéljem-e, hogy mihez kezdett legelőször, mikor saját ítélete szerint is, «készületlen vala minden; lexikonunk szűk, szegény; grammatikánk habozó, hiányos; stilisztikánk feszes, ügyetlen?* . . . Nem! Tisztelt gyülekezet! nem szólok én; nekem elég feladat az ő lángeszének járását nyomozni s rámutatni az útra, melyen ő a halhatatlanságra eljutott; nem szólok én, megfelel ő maga e kérdésre, mondván: *Mint Cicero bána nyelvével, midőn erejét fordítások által gyakorlá, s praeturájáig görögül dolgozgatá beszédeit; úgy kezdém én is fordítani, a mit megszereték vala; és ha mit versben vagy prózában magamtól dolgozám, azon nép nyelvére öntém által, melynek ízléséhez dolgozásom neme tartozni látszott, S ámbár tudám, mennyivel áll fentebb, a ki teremt, mint a ki másol: inkább vágyék nem rosz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak. Elkezdém tehát fordítani az újakat, a régieket, s nem néztem elégnek csak a munkát hozni által: azon voltam, hogy íróm is általjöjjön minden szeretett sajátságaival; azon, hogy ne én láttassam szólni az író helyett, hanem, hogy ő általam!» Ily vezérelveket választván kalauzúl, sikerűit neki nemcsak az eszméket plántálnj át, hanem a kifejezések ereje és ragyogása, az ízlés tisztasága és nemzeti zamatja által feleslegessé tenni az eredetit. Ám, hogy ezt elérhesse, most új szókat alkalmazott, majd az elavúlt, használatból kiment régieket elevenítette fel; most a közönségest, a darabost