Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1887

143 évben Bakó Dániel, gimnáziumi tanár; a 6-ikban Csorna Mihály, gimnáziumi tanár; a 7-ikben Majoros András, gimn., később akadémiai tanár, kikre mindenkor hálás kegyelettel és tisztelettel emlékezem vissza, De ezek között különösen három tanítóm volt olyan, kik életem jövőjére lényeges befolyással voltak, u. m. Orbán István, saját testvérem, ki testvéri szeretettel, mondhatnám, kézenfogva vezetett be a tudomány ismeretlen világába. Másik Harsányi Sámuel, szenvedélyes, szigorú ember, de kitűnő tanító, ki a tudomány iránti kedvet s szeretetet bennem részint szigorúsága, részint jóakaratú buzdításai által felébresztette. Harmadik Csorna Mihály tanár, mint ember,, szenvedélyes és érdes volt, mint a csiszolatlan gyémánt; de mint tanár, lelkes, buzdító szónoki előadásával velőkig ható, ki bennem a tudományok iránti kedvet, szeretetet megszilárdította annyira, hogy az lelkemből többé ki nem aludt. Jó atyám már 1832-ben meghalván, számos tagból álló családom minden vagyon és gyámol nélkül maradt; de én a testvéri szeretet ápolása alatt tovább folytattam iskolai pályámat. Midőn pedig idősb testvéreim elhagyták a főiskolát, csekély ösztöndíjamból s ünnepi jótéteményekből tartottam fel magamat. Bizony ezek nehéz évek voltak rám nézve. Sokszor éheztem és fáztam. Sokszor tanultam a holdvilág és más kályhájának tüze mellett. De reményemet egy jobb jövő iránt sohasem vesztettem el. Szorgalmam nem hogy lankadt volna, sőt az évekkel együtt növekedett, úgy, hogy az oratoriában már grádusomban az elsők közt foglaltam helyet. A logikában pedig, a gimnáziumot befejező végvizsgán, mely a mai érettségi vizsgához volt hasonló, azon kitüntetés ért, hogy a legjobb latin munkára kitűzött ösztöndíjt, vagy úgynevezett tógadíjt, 25 frtot, 110 pályatársam között én nyertem el. Nem dicsekedtem vele senkinek, nem is tett hiúvá a kitüntetés; de éreztem magamban, hogy megérdemlettem. Mert a logikát, melyet még akkor latinul tanultunk, senki sem tudta úgy magyarázni, mint én; Liviust ós Terentiust, ez évi klasszikus auctorainkat, senki sem tudta oly szabatosan fordítni, mint Esze János, pályatársaim között az első és én. E kitüntetés és öröm minden eddigi szenvedéseimet elfeledtette velem. Megemlítem itt azt is, hogy az ón osztályom volt első, mely már nem volt baltás deák. Ez elavult szokás ez évben megszűnt. 1837. julius havában az akadémia tagjai közé léptem, vagyis subscribáltam. Mint l-ső éves deák, nagy szorgalommal kezdettem meg az évet. Az órákra készülés nem adott lelkemnek elég foglalkozást, s elhatároztam magamban, hogy ez iskolai évben megtanulom a német nyelvet, mely e korban a gimnáziumban teljesen el volt hanyagolva. Nagy kedv-