Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1886

CSABAI DÓKÜS GYULA, FŐISKOLAI VILÁGI ALGONDNOKNAK, BEIGTATÁSA ALKALMÁVAL MONDOTT BESZÉDE. — Sárospatak, 1887. január 21. — Nagytiszteletű Algondnoktársam! Nagytiszteletű és tekintetes Igazgatótanács! Mélyen tisztelt Tanári kar! Bocsássanak meg, ha üdvözletük és szíves fogadtatásom megköszönésére, méltó szavakat, a jelen pillanat ünnepélyes hatása alatt, nem találok. Valóban, ha szabad a kisebbet a nagyobbhoz hasonlítani, én is úgy érzem magamat most, mint az a halhatatlan költőnk, ki egy gyönyörű versében elbeszéli, hogy a mint a szülői házhoz, régibb távollét után közeledett, ékes szavakba készült öltöztetni szíve érzelmeit, s midőn a szülői házba beért s anyját meglátta, a szép szavakat elfeledé s némán borult anyja keblére. A legszebb szavakkal kívántam én is megköszönni, e meg nem érdemelt szíves és kitüntető fogadtatásomat, s most, midőn ez «alma mater» falai között szólnom kell, nem jut más szó eszembe annak viszonzására, mint: köszönöm, szívem mélyéből köszönöm! Uraim! Minden bizalmi állásban a rokonszenv, mely az első találkozásnál kifejezést nyert, új erőkölcsönzés azon egyénre, ki annak betöltésére kijelöltetett. Nekem új állásomban kétszeres szükségem van a rokonszenvre; mert ha összehasonlítom gyenge erőmet ama nagyfontosságú munkakörrel, melyet a főtiszteletű egyházkerület reám ruházni jónak látott; ha visszaidézem emlékembe ama nagy nevek tulajdonosait, kik engemet ez állásban megelőztek, s hatalmas szavaik hangoztatása elegendő volt, hogy e főiskola falai a tudományosság védbástyájának ismertessenek, melyek nemcsak nem omladoztak a támadó tudatlanság ostroma alatt, hanem folytonosan felebb és felebb emelkedtek; ha végigtekintek egyházi életünk annyi tudomány- és tapasztalással gazdag, a közélét munkájában megőszült nagyjai során: hálás tisztelettel kellene visszaadnom *