Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1885

58 Gimnáziumi szék bár tudja, hogy az elhunyt nagy férfiú érdemeinek méltánylása a történelem feladata; tekintve azonban, azon szoros viszonyt, mely a Vay-családot általában, az elhunyt bárót különösebben főiskolánkhoz s közelebbről gimnáziumi tanári karunkhoz fűzte: leheletlen, hogy mellőzze érdemeinek jegyzőkönyvi megörökítését. Hosszú ideje már, mióta a főiskola s a hazai protestantismus büszkeséggel emlegeti a Vay-családot; volt idő, midőn igazainknak, százados jogainknak megtartása s biztosítása e család nagyérdemű tagjainak közbelépésétől függött; volt idő, s most is olyat élünk, mikor e család tagjai az egyház és iskola mely szeretetétől áthatva, sokat, mindent tettek a protestantismusért s nevöket a jelen és utónernzedék áldva fogja érette emlegetni. E család minden tagja nemes lélekkel hordta szívén mindig a protestantismus igaz ügyét. A megboldogult is azok közül való vala. Az egyház és iskola iránti meleg szeretetét már kora ifjúsága óta megmutatá. Mint férfi, kitartással küzdött a protestantismus érdekeiért, s nemes szíve mindig megdobbant, áldozatával sohasem késett, mikor annak segélyezéséről volt szó. Iskolánk története arany-lapokon fogja megőrizni buzgóságát s kiváló szerepét. Mint gondnok, mint művész, maradandó nyomokat hagyott maga után főiskolánk életében A gimnáziumi tanári kart ezenkívül még másnemű hála-érzet is csatolá a megboldogulthoz. Ha a tanári kar nagyobb törekvéséről volt szó ; ha voltak esetek, melyek magasabb hullámokat vertek fel az iskola életében: ő magas iníveltsége s fenkölt szelleménél fogva mindig el tudta találni az útat, mely e kérdés kibékítő megoldására vezetett. Mi az ő elhunytával elmondhatjuk : „Leesett a mi fejünknek koronája." Egy gondolat van csak, mely megnyugtat az ő elhunytával s ez az, hogy aki nem magáért élt, ki magasztos ügyeknek áldozta életét, nem halt meg, annak szelleme élni fog, habár teste elporlott is." A fájdalom és nagy veszteség nem kisebb érzetével