Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1884

144 ságos időkben a tanári kar bizalma rendelkezett vele s őt az anyagi ügyek vezetésébe bevonta s ő engedelmeskedett s kitette magát a gyanúsításoknak, az irigység és gyalázat nyilainak ; de nyugodtan tűrte mindezt, mert tudta, hogy a tanári kar akaratának szolgál. A főtiszteletfi egyházkerület elismerte a tanári gazdálkodás célszerűségét s ez az ünnepelt szerint így van jól, mert a tanárnál senki sincs szorosabb viszonyban az iskolával ; mert ennek érdeke a saját érdeke is. Ezután egységet s az egyetértés megerősödését és állandóságát kérve az isteni kegyelemtől — válaszát így fejezte be: Tartsa meg a gondviselés e főiskolát; legyen ez a tudománynak és tiszta erkölcsnek hazája; virágozzék ebben mindaz, ami szép, jó és nemes; innen hassanak ki ezek az egyházkerületre, az egész nemzetre, az egész hazára! Tartsa meg az isteni gondviselés a tanári kar minden egyes tagját erőben, egészségben, engem tartson meg a tanári kar általam nagyrabecsült szeretetében s barátságában! Alig hogy felhangzott az éljen, a gimnáziumi ifjúság részéről megbízott szónok, Mándy Islván emelte fel szavát s társainak arcán látni lehetett, hogy valamennyiük szíve szorong. Szólt bátran és melegen, ilyeténkópen: Szeretve tisztelt Tanár úr! Nem a kötelesség hideg parancsszavából, hanem pályatársaimnak bennem helyezett nagybecsű bizalma mellett, saját szivem ösztönéből is állok itt, hogy tolmácsolója legyek azon édes, azon magasztos érzelemnek, mely a tanitványok kebelélét dagasztja, szeretve tisztelt tanítójuk tanársága negyedszázados jubileuma alkalmával. — A hivatott szónok emelkedettségével, fenséges irályával volna óhajom gondolataimat szavakba foglalni, hogy üdvözletem méltó lenne az ünnepelt tanárhoz! Szeretném szívem legnemesebb, legszentebb érzelmeivel áthatni e szavakat, hogy kivánatom hű kifejezője lenne azon örömérzetnek, mely szívünket eltölti. Azonban, ha el nem érem ezen legbensőbb óhajom, akkor meg kell elégednem magokkal az érzelmekkel, melyeknek kifejezést adni képtelen vagyok. Nem a divatos megszokás, nem is a feltűnést keltés vezetett minket arra, hogy járuljunk mi is a tanár úr tiszteletére rendezett szerény ünnepélyhez, hogy elmondjuk tiszta szivünk őszinte kivánatát s hogy ezzel összekötve emléket nyujtsunk át a szeretve tisztelt tanárnak ! Oh nem ! A mi tetteink rúgója nem ily közönséges, nem ily mindennapi. Szivünkben van ez: elismerés és hálaérzet alakjában. Az elismerés a hosszú küzdelemteljes 25 évi tanárkodásra való gondolás után foglalt ott helyet; a hálaérzet pedig már régen állandó lakója szivünk-