Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1901

89

akar emelkedni, vagy mélyebb tartalomra törekszik, nagyokat botlik; csakúgy dobálózik a philosophiai műszavakkal, a nélkül, bogy azokat értené. Ha ezt a munkát is ugyanazon szerzők vagy azoknak csak egyike írta, akkor az illető nem igen tanúit a tavalyi bírálatból. Pedig mondjon inkább tíz szót értelemmel, mint százat értelem nélkül. Érthetetlen, bombasztikus mondásaival szinte compromittálja önmagát s személyiségének még ki nem fejlődött bölcsészeti jellemvonásait. Mindjárt a második mondata egy érthetetlen, homályos valami, egy rettenetes szerkezetű mondat, mely képes az olvasónak kedvét az egésznek elolvasásától elvenni. Az érthetetlen megjegyzések közül érdemesnek tartok néhányat kiírni: „a költő látja, hogy apathiá- jából le van rántva a nép,“ (az apathiából fel rázni lehet valakit) „a vérünk kettős élettel lüktessen“ (9. lap). Nála az elvont azonos az egyénivel. Micsoda nehézkes mondat ez is: „Szabad a költőnek az eredeti eszmék világától külön, bár ahoz hasonló világot teremtenie, sőt más hatalmasabb méretűt, nagyobb méretűt a természet productumánál. (12. lap.) „A kívülről jövő behatás elleni reagálás, ennek attribútumai adják az alapot arra nézve, hogy Ítéletünk a költői művek értékelésénél megközelítőül) (25) lap). Általában az attributum szót, melyet Descartes használt a maga metaphysikájában s mely alatt a gondolkozást és kiterjedést értette, nagyon szereti használni, de erre a latin szóra az ő értelmében nincs is szükség, metaphysikai értelmében meg rosszúl használja- (lásd a 29. lap utolsó sorát, a 38. lapot.) A 19. század nagy bölcsészeit jilozofakrobatáknak nevezi. De legyen ebből elég, tovább nem folytatom e felsorolást, a többi hibákat a műben magában úgyis megjelöltem.

A művet mint egészet tekintve, az elég megfelelő részekre van osztva, azaz öt részből, öt fejezetből áll. A három első fejezet tartalmazza az elvont elméleti fejtegetéseket; az elsőben beszél az allegóriáról s annak elméletét Beöthy Zsolt előadásai után írott jegyzetek alapján elég jól fejti ki s aztán a Tompa allegóriáinak subjectiv sajátossága, cím alatt Tompa előszeretetét az allegóriák iránt tárgyalja. A második és harmadik fejezetekben már olyan nagy kérdéseket vet fel, melyekkel megbirkózni nem tud. Amott azt kérdi, miben gyökerezik Tompa allegóriához való hajlama, symbolisnmsa? ósebben sok értékes megjegyzést is találunk ; emitt meg azt kérdi, a kor bölcsészeti miveltségének minő befolyása volt a Tompa symbo-