Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1895

80

maga irányítja gondolatát s azt végre is hajtja s épen ebben áll akarata, de az akarat ezen irányítása nem korlátlan, nem teljesen szabad. Ezzel átléptünk a determinismus körébe. A determinismust a maga valóságában, mely az akarat létezését egyszerűen tagadja, szintén nem lehet elfogadnunk a bűnt.-jog alapjául, mert akkor az embert vagy ösztönei szerint cselekvő oktalan lénynek, vagy a körülmények és viszonyok merő játékszerének kellene tekintenünk. Ezt pedig, miként Righi helyesen mondotta a római congressuson, az ember öntudata czáfolja meg. De a determinismusnak szintén megvan a maga érdeme és jelentősége, midőn kimutatja az indet.- sal szemben, hogy az akarat nem feltétlen szabad s bizonyítja, hogy mennyire és miként van korlátozva. Miként már említettük, úgy az anthropologiai, mint a sociologiai kutatások eredményeiben mi látunk egy-egy használható, reális igazságot. A születésnek, az átöröklésnek, a különböző betegségeknek, de ezenfelül aztán a társadalmi viszonyoknak, annak a társadalmi helyzetnek, melyben az ember született, neveltetésének, a gondolatkörnek, világnézetnek, előítéleteknek, melyekbe az ember került, s a melyekben kénytelen élni, mindezen tényezőknek lehetetlen, hogy befolyásuk ne legyen az ember akaratára. Az ember nem angyal, nem Isten, hogy ezektől a földi tényezőktől emancipálni tudja magát, ezek sokszor és nagy mértékben irányítani fogják, sokszor meg is semmisitik akaratát. Az elhatározásnál a legkülönbözőbb motívumokkal kell leszámolnia az embernek, egyik ösztönözni, másik visszatartani fogja a cselekvéstől s az akarat a lelkiismeretnek, az ember gondolkozó lényének ezen motívumokkal vívott harcza folytán áll elő. Az akarat tehát mindenesetre kötött, helyesebben korlátolt, a véges és gyarló, a külvilág tényezőinek behatása alatt álló embernek az akarata, akit azért vonunk felelősségre tetteiért, mert nem szabadította meg magát ezen külső tényezők hatásától, de a bíró méltányolni fogja azt a küzdelmet, melyet a tettes a körülmények kényszerítő erejével vívott s nem számítja be a tettet annak a saját hibáján kívül elnyomorodott embernek, ki éhező gyermekei számára egy kenyeret lopott, hogy azokat az éhhaláltól megmentse, vagy kisebb mérvűnek fogja venni az alanyi bűnösséget s kisebb büntetést fog mérni egy szerb vőlegényre, aki elrabolja menyasszonyát, mert az a szerbeknél legény-virtus és ősi szokás.

íme ez az az akaratszabadság, melynek a büntetőjogban helye van s ezzel megadhatom a feleletet álláspontomra nézve a felvetett kérdéssel szemben. Én a mai u. n. classicus bűnt. jog híve