Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1895
155 Szerző kiterjeszkedik értekezése bevezetésében a jus civile és jus gentium összehasonlítására és a római magánjog rendszerében levő dualisrnust. a szigorú jogot (jus strictum) és a méltányossági jogot (jus aequum) s azok egymáshoz való viszonyát is megérinti ; ezen kérdésekkel azonban a szerző nagyon röviden bánik el, holott azoknak behatóbb és részletesebb tanülmányozása, már azért is hasznára vált volna szerzőnek, mert akkor bizonyára nem esik abba a tévedésbe, hogy a legatumokat és fideicommissumokat ekként állítja egymással szembe, mint a mily viszonyban állanak egymáshoz a civiljogi hereditas és a pretorjogi bonorum possessio. Minden tekintetben sikerült szerző értekezésének azon része, melyben a régi civiljog hagyományait fejtegeti : kifogás alá esik azonban értekezésének azon része, mely a külön-hagyományokról szól, mert csupán néhány külön-hagyományt emlit fel példaképen és fejteget részletesebben, péld. a követelés hagyományozását s itt sem domborítja ki kellőleg a debitum legatum-nál azon főelvet, hogy a hagyományozott követelés ekkor nem mint kötelem, de mint legatum lesz érvényesíthető a terhelt ellen ; de teljesen mellőzi a dologösszeség, menyiség, járadék, tartás, női hozomány hagyományozását s még névszerint sem említi meg a genus legatumot, a legatum alternativumot stb. ezen kérdések kifejtésének elmellőzése a különben eléggé kimerítő és kerekded értekezést hézagossá teszi. Sikerültnek mondható szerző értekezésének azon része is, a hol a hagyomány megszerzéséről és korlátozásáról szól s elisme- résreméltó jogtörténeti érzékről tesz tanúbizonyságot szerző akkor, midőn a hitbizomány és egyetemes hagyomány tanát fejtegeti. Nem mulaszthatjuk el kiemelni azt sem, hogy szerző fogalommeghatározásai kerekdedek s könnyen érthetők; irálya magyaros és eléggé folyékony ; itt-ott azonban erős küzdelmet folytat szerző a jogi műnyelvvel, a mi kezdő írónál megbocsátható ; nem bocsátható meg azonban, midőn ilyen kitételeket használ; „kikényszeríthetőleg“ (66. 1), vagy midőn így fejezi ki magát : „a hagyományrendelés. .. szorosan összefügg azzal a képességgel, hogy valaki akaratát végrendeletben érvényesítheti e“ ( 30. 1.) nemde egyszerűbb lett volna ezt mondania: „a hagyomány rendelésre való képesség, a végrendelkezési képességtől függ,“ — vagy még egyszerűbben; „hagyományt az rendelhet, a ki végrendeletet tehet.“ Megjegyezzük végül, hogy szerző a legtöbb helyen, a jogi írók műveiből való idézeteinél, egyedül a szerzőt nevezi meg, a nélkül, hogy csak a mű címét is megemlítené; figyelmeztetjük
