Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1895

14?

Tételünket csupán egyetlen pályázó próbálta megfejteni egy 61 lapra terjedő, gondos kiállítású művel, a melynek jeligéje: Öröme vagyon e valakinek, énekléssel dicsérje az Istent (Jakab V. 13.).

A próba nem teljes sikerű ugyan, de dicséretre s viszonyaink közt jutalomra is érdemes. Egyszeri tekintetre inkább fogyatékosságait látjuk, mint jó tulajdonait; de mennél többször foglalkozunk vele, annál inkább szemünkbe ötlenek jelességei s a mi fő és biztató, minden lapján, sőt minden során ott csillog a hűséges munka termékenyítő harmata a hibákat is elfedező szivárvány színeivel.

Tárgyának magasztalásával kezdi s legott Arany Jánoshoz fordul, a ki magasra emelte a héber költészetben nyilatkozó gondolat rythmus értékét s vele lelkesedik a költészetnek emez élet-eréért, a mely a Mózes búcsú énekében egész gazdagságában jelentkezik (1—2 1.).

Közelebb lépvén így a lefordítandó s méltatandó énekhez, ismerteti annak tartalmát, gondolatmenetét (2—4 1.), azután pedig lefordítja azt ötös szökő verssorokban E forma választására is Arany János csalogatta, a ki — tudvalevőleg — épen a Mózes búcsú énekének bevezető sorain mutatta meg a gondolat-rythmus változatos formáit s részben épen ötös szökő verssorokban. (Prózai dolgozatok 8. I.)

E nagy példa után való indulásban szerző nem volt eléggé szerencsés, mert nem is tanúsított az iránt teljes hűséget. Ha jobban megfigyeli mintáját, észre kell vala vennie, hogy Arany nem köti magát abban a mutatvánvúl közölt nyolcz sornyi részletben sem a versmértéknek ugyanazon formájához, hanem az eredetinek megfelelően, hosszabb s rövidebb sorokban adja vissza a búcsúének bevezetését. Ha szerző is így tesz, megmenekszik bizonyos felesleges pótlásoktól, kisegítő szavaktól, a melyek rendszerint a tömörség és szabatosság hátrányára esnek még gyakorlottabb versíróinknál is; egyúttal pedig könnyebben, biztosabban eltalálja a felhevűlt lélek rhapszodikus kifakadásait.

Fordításának fő hibája épen az eredeti formához való hűtlenség, holott pedig a tétel világosan kiköti az alakhoz való ragaszkodást. Tudjuk, hogy e tekintetben Arany Jánoson kivül, más s még közelebbi példák által is csábíttatott ; de ez a körülmény sem elég mentség a tételtől való eltávolodásra ; nem már csak azért sem, mert nem bírta ez eltávolodást az önként választott forma tökélyei által elfeledtetni. A sokszor megdöczczenő verslábak, az indulatokban való meghanyatlás, a kifejezésnek olykor előfordúló erőtelensége, színtelensége ellene bizonyítanak (4—11 1.).