Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1894

15

két jobbára a jézsuiták láttak el, magyar nemzeti nevelés dolgában még roszabb lábon állottak, mert a mellett, hogy a latin nyelv nálok is főtantárgy volt, a tanítást saját czéljok és az uralkodó kormányhatalom érdekében használták fel ; rendszerükkel megrontották az ifjúság eszét és szívét. Ezért Rákóczy Ferencz már 1706-ban megrójja tanulmányi rend- és módszereiket. Később pedig oly kath. főpapok, mint Barkóczi Ferencz és Eszterlmzy Károly, kiveszik kezökből az ifjúság nevelését.

Iskoláinknak ezen idegenszerű jelleme, a nemzeti önérzetet egyáltalában nem emelő magyartalansága, az akkori köz- és tár sadalmi élet viszonyaiban leli igazolását, mert a tanintézetek akkor sem voltak jobbak az életnél, mely azokat mindig a maga képére szokta teremteni. Nemzeti életünk pedig a XVIII. század első felében mélyen elszomorító képet nyújt. Kifáradva a hosszú, de dicső harezok alatt, melyek a szatmári békével értek véget, a helyett, hogy szellemi és erkölcsi erőnket összegyűjtve, intézményeinket a haladó kor igényei szerint alakítottuk volna, nemzeti életünket minden irányban fejlesztettük s megerősítettük volna: szánandó, gyáva tétlenségbe sülyedtünk, melynél fogva nemzetül nem voltunk képesek helyzetünk, viszonyaink magaslatára emelkedni. Éhez járult Mária Teréziának nemzeti erőnket rontó, zsibbasztó politikája, mely valószínűleg számítással arra volt irányozva, hogy a magyar a műveltség szép színe alatt, régi szokásaiból és erkölcseiből kivetkőzve, nemzeti egyéniségét, jellemét elveszítse s észrevétlenül az összbirodalom vegyületében olvadjon fel. Csakugyan Mária Terézia rövid idő alatt társadalmi úton kivitte azt, a mit elődei nyilt erőszakkal századokon keresztül ki nem vihettek. A magyar nemes elkábítva a birodalmi főváros élveitől, lebűvölve az udvar fénykörétől, az idegen műveltség máza alatt egyedül kiváltságaihoz való ragaszkodását tartotta meg. Az idegen világnak majmai lettünk, a viselettel együtt megváltozott gondolkodásunk és érzésünk. A karakó, bufány, verdigály, saketli, brazilét a nőkre nézve ; a stibli, strimfli, laibli-féle szók a férfiakra nézve jellemzőleg magyarázzák az akkori divatot, melyre méltán írhatta a kor egyik magyar- érzelmű költője (Horváth Á.) :

Igazán, hogy mennélinkább okosodik

Ez a világ, annálinkább bolondozik.

Még nagyobb baj volt, hogy az európai míveltség színe alatt anyanyelvűnket is elhanyagoltuk. Lassanként kiszorult az a főran- gúak termeiből, hol idegennyelvű tanítók és tanítónők oktatták,