Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1893

csengetyüje naponkint kétszer meghuzassék. Ezenkívül köziskolai széket híván össze, ott elhatároztatott, hogy minthogy tanuló ifjúságunk az ünnepi szünidő miatt távol van, a főiskola, a legközelebbi szorgalom szak elején fog Kossuth Lajos felett emlékünnepet tartani ; a tanári kar testületileg vesz részt azon isteni tiszteleten, amelyet a helybeli ref. egyház fog a maga körében tartani. Az elhunytnak nagy emléke jegyzőkönyvileg örökittetik meg s az a családnak megküldetik. A tanári kar egy hónapig gyászt visel a haza nagy halottjáért. Főiskolánk, a városi közönség rendkívül nagy számú részvétele mellett aztán, április 8-án, délután 3 órakor tartotta meg, a főiskolai imateremben a Kossuth-emlckünnepélyt, amelyen imát Mitrovics Gyula főiskolai lelkész, alkalmi beszédet pedig, a tanári kar felkérése folytán, Dr. Bartha Béla jogtanár tartottak, lélekben áldozván mindkettő, a közönséggel együtt e század egyik legnagyobb embere lelkesítő emlékeinek. . . .

Es e ponthoz érve el történetírásomban, összeszorul szívem és könyek árasztják el szemeimet, a latin költő zokogásának szavai viszhangozván lelkemben : „Quae videbis funera, cum tumulum praeterlabere recentem ! ... . Manibus date lilia plenis; purpureos spargam flores, animamque nepotis his saltem accumulem donis et fungar inani munere 1 !“

Május 14 én, délután 31/i órakor vettem a táviratot Báró Vay Sándor úrtól, Budapestről, hogy édes atyja, ami imádott főgondnokunk. Báró Vay Miklós úr ő kegyelmes- sége ugyanazon nap reggel 5 órakor meghalt. ... A pün- kösti napoknak, amelyeket épen ünnepeltünk, megtartó és vigasztaló ereje kellett hozzá, hogy meg ne tántorodjunk veszteségünk súlyos keresztje s gyászunk sötét és lélektépő fájdalmai alatt. . . . Megtettük azonnal azt, amit egy fájdalmaival, gyászával birkózó lélek azon pillanatban megtenni képes, amidőn egyszerre összeomlani látja maga

i6