Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1892
55 természetű szerződések mellett vannak nem vagyonjogiak is. Szerinte (13. 1.) a férfi csak akkor volna köteles a házassági terhekhez járulni, ha viszonyai megengedik ; a hitvestársak egymás iránti gya- molítási kötelezettsége a kölcsönös hitvestársi öröklésen és a közszerzeményen alapszik (22. 1.). Tévesen állítja (30. 1.), hogy a külön vagyon lett volna a manus melletti s nélküli házasságok közt fennálló különbség alapja, holott a külön vagyon ez eltérésnek következménye volt. Tévesen fogja föl (78. 1.) a nő és alrokonok régi törvényeink szerinti örökösödési jogát. Nagy hiba, hogy a Tripar- titumban foglalt házassági vagyonjogi elveket csak annyiban érinti, amennyiben Zlinszky „A magyar örökösödési jog s az európai jogfejlődés,“ vagy Wenzel „Magyar és erdélyi magánjog rendszere“ czímű munkáiból itt-ott kikap valamit. Pedig e nélkül kiáltó hézag támad a történelmi fejlődés rajzolásában s a jelen intézményeket kellőleg átérteni s méltányolni nem lehet. 1848. előtti magánjogunk, épen a Tripartitumban nyert leghúbb kifejezést s azok a későbbi szórványos törvények, melyekre szerző hivatkozik, csak tovább fejlesztése s módosítása a Hármas könyvben foglalt rendszernek. Általában leggyöngébb része munkájának az a része (59 — 97. 1.), hol a magyar házassági vagyonjog történelmi fejlődését vázolja, a mj csak természetes mindenkinél, a ki komoly, lelkiismeretes jogtörténelmi tanulmányra nem támaszkodhatik. Hibázik a 118. lapon is, midőn a hozományban az osztott tulajdon elavúlt fogalmát véli föltalálni s szerinte a feleség a fő,- a férj a haszontulajdonos. Különben erre az állítására önmaga cáfol (119. 1.). Ellenben (58. 1.) helyesen csoportosítja tárgyalandó anyagát; egészben véve — jó mintaképek után — helyesen osztja be s rendszerezi művét ; az 59, 60. lapon Horváth Boldizsár szavaiból kiindulva, jól fogja föl s jellemzi mostani magánjogi állapotainkat. A hol a házassági vagyonjog egyes intézményeivel (külön vagyon, hozomány, hitbér stb. foglalkozik) Jancsó és Herczegh műveit használja főképen, mégpedig egy-egy jogintézménynél mondhatni kizárólag egy szerzőre támaszkodik, de legalább az átvétel elismerésében elég őszinte, hangjában elég szerény, most nem akarja bírálóját félrevezetni, a mit a meglehetős pontos idézetek is bizonyítanak, noha pár kisebb botlást itt is találunk s ne vegye rósz néven a szerző, ha kételkedem abban, hogy a hivatkozott nagyszámú felsőbírósági ítéleteket mind megnézte volna a „Döntvénytárban“ — ezek másodkézből való idézetek.
