Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1880

35

szünk összeegyeztetni mi magyarok, s amint azt már összegyeztetve találjuk a nagyobb és szerencsésebb nemzetek életfejlődésében. Eötvösnek és Mocsárynak épen az a hibájuk, hogy egyoldalúságba estek, mert nagyon is élére állították a kérdést. A. pályamű szerzője Eötvös nézetéhez csatlakozván, elég ügyes dialektikával indokolja ugyan a maga álláspontját ; de miután ebbeli fejtegetéseinek kiinduló pontja helytelen : természetesen következtetései sem lehetnek helyesek. Különben ama kérdést megoldotta már Darwin a létért való küzdelem elméletével. Az egyes fajok önfentartási ösztönüket követve, élet-halálra küzdenek egymással, s minthogy egyik faj a maga létezhetését csupán a másik faj elnyomásával biztosíthatja : az önfentartással, mint annak biztosítéka, mindig együtt jár az uralkodás.

De nem célunk itt részletekbe bocsátkozni. Ha azt akarnék tenni : akkor minden hibára ki kellene terjeszkednünk ; akkor figyelmeztetnünk kellene szerzőt — teszszük fel — arra, hogy az ir-mozgalom, akár irányára, akár eszközeire nézve a legtávolabbról sem tehető párhuzamba a magyar nemzetiség törekvéseivel ; akkor nem hallgathatnék el azon tévedését, melyszerint még j ó nemzetiségi törvény is létezhetik, holott egy külön nemzetiségi törvénynek már alkotása magában véve olyan politikai baklövés, mely kizárja mégcsak a lehetőségét is annak, hogy az a törvény jó legyen sat., sat.

Efajta hibák részletes elsorolása feladatunk körén kivül esik. Általánosságban azonban szerző tévedésére nézve meg kell jegyeznünk, hogy azok csak nagyon kis részben olyan természetűek, hogy ügyes dialektikával fedezhetők ne lennének ; olyan pedig egy sincs köztük, amelyet a tudatlanság szokott napvilágra hozni s amelyet köznyelven szarvashibának neveznek.

Sajnos, hogy mégis az egész munkán bizonyos dilettantismus ömlik végig. Azt a benyomást teszi az emberre, amit egy iskolázott zenészre a cigányzene. Irálya, modora — hogy úgy fejezzük ki magamat — vezéreikkszerü. A dolgok mélyére nem hatol, mindig csak inkább a felszínen lebeg, épen mint a modern journalisztika. Pedig a szerzőnek, munkája megírásánál — úgy látszik — nem valamely újságíró, hanem Grünwald volt a mintaképe. Felfogásán, valamint irályán és modorán, meglátszik, hogy munkáját Grünwald röpiratának hatása alatt irta. S hogy ilyen mintakép mellett mégis dilettáns-munkát végzett ; annak természetesen nem a minta az oka.

Szerző a kérdésnek nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati oldalával foglalkozik. S a munka elméleti részében is jobbára nem a politikai, hanem a jogtörténeti szempontok érvényesülnek.

*