Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1873

15

*

PÁLYÁZATI JELEETÉS.

aj A theologiai szakban:

X. A Vay-féle első, 33 forintot tevő dijra „Homiletikai tanulmány kivántatott Tompa, Székács és Heiszler megjelent egyházi beszédei felett, folytonos tekintettel arra, mennyiben vannak érvényesítve e szerzők müveiben a szónoklattan főbb elvei, s párhuzamba állíttatván a három szerző egymással, tüntettessék fel, miben áll mindeniknek szónoki sajátossága s előnye a másik felett?“ E kérdésre egy pályamű érkezett, bírálata a következő. Az elemzésre és egymással való összehasonlításra kijelölt három szerző magyar egyházi beszéd Íróink első sorából lévén kiszemelve, e mellett három, igen jóra- való iránynak s eléadási modornak lévén képviselője, a kérdés kitűzésénél nyilván arra számítottunk, hogy a vele való foglalkozás, az e részben való tanulmány képző erővel fog hatni az egyházi beszéd irás mezején később leendő önálló próbálkozásra, nemesíteni, fejleszteni fogja az Ízlést, felfogást, mely nélkül leendő egyházi szónoknak eredménynyel működnie nem lehet, s a tnelyre minden jóravaló egyházi szónoknak oly igen szüksége van. Sajnálatunkat kell kifejezni a felett, hogy e képző alkalmat oly kevesen használták fel, hogy a mondott szükséget oly kevesen érezték, akkor, mikor a kitűzött kérdésre csak egyetlen pályamű érkezett be ily jeligével: „Az ember valódi nagysága és dicsősége sohasem a rombolásban, hanem az alkotásban nyilvánul“. Budapesti szemle. Kárpótlásunk és vigaszunk igazán csak az, hogy e versenytárs nélkül kiállott dolgozat, becsületére válik Írójának ; roppant szorgalom, az elemzésben és az összehasonlításban tanúsított ügyessége, a külön szerzők müveiben található szépségek iránti műérzéke, az elválasztó vonások megállapításánál tanúsított ereje, ezek mellett egész kidolgozásának hangja, modora valóban olyan, melyet lehetetlen különösebben is dicséretünkkel ki nem emelnünk. Mint kívánva volt, szerző elsőbben külön veszi boncolás alá mind a három egyházi beszéd Írónak müveit, s hogy ezt minő lelkiismeretes pontossággal végezi, elég bizonysága az, hogy egyetlen egyházi beszéd sincs, melyről a szükséghez képest, többé-kevésbbé meg nem emlékezett volna, melyet az ismertető vonások keresésénél fel nem használt volna, sőt részletezésében odáig megy, hogy' a mi roppant fáradságába kerülhetett, statistikai módon, számadatokban összegezi fejtegetéseinek eredményét (Pl. 52. lap). Aztán külön végezvén mindenik szerzővel, ugyancsak a pályakérdés természetéből folyólag, megteszi a párhuzamot, találóan, a valóságnak megfelelőleg adván mindeniknek őt ismertető és kiemelő vonásait. Az, hogy a pályamű szerzője pár helyen oly dolgokról is beszél, melyek tárgyával egyenes összeköttetésben nincsenek (3. 53. s még egy pár hely) mind oly tévesztések, melyek onnan származnak, hogy szeret mindent elmondani a mit tud, a minek elmondására csak alkalma van s néhol száraznak találván a dolog természetéből folyó boncolást, édesebb beszédű reflexiókhoz folyamodik.

Nem azért, mert a versenydérre egymaga lépett ki, hanem, mert érdemei vannak rá, készséggel adjuk oda szerzőjének a kitűzött jutalmat.

2. A Vay-féle kettős, nevezetesen 25 és 16 forintot tevő dijra, húsvéti úrvacsora osztás alkalmával .mondandó szertartási beszédet kellett irni. Beadatott két dolgozat, melyek közül az első számúnak jeligéje: „A mint én szerettelek titeket úgy szeressétek ti is egymást“. Ján. XIII: 34. a második számúnak pedig: „Hihetetlen dolognak tetszik-e nektek, hogy Isten a halottakat föltámasztja“. Csel. XXVI:

8. Méltó versenytársai egymásnak, egyforma hibákkal, egyforma gyöngeségekkel. Mintha csak megalkudtak volna, hogy a futásban egyik sem kívánja magát megerőtetni, tehetségét komolyan igénybe venni, annyira messze maradnak a céltól, a mely felé való közeledést pedig joggal várhatunk meg ott, hol még jutalmazásról is szó vagyon. Legjobb egyházi Íróink elismerik s valóban úgy is áll a dolog, hogy a szertartási beszédek egyik legnehezebb, erőt próbáló műfaját képezik az egyházszónoklati daraboknak. A gondolatok mélysége, azoknak újsága és éle, az alkalomhoz való szoros tárgyszerűség^ sőt annak szellemdus fölfogása, ime, ezek azon elengedhetlen benső kellékek, melyek nélkül egy jobb értelemben vett szertartási beszéd nem gondolható. E mellett kidolgozása is oly nehézségekkel van összekötve, melyekkel sokszor a különben nagyobb szabású egyházi beszédeknél sem találkozunk. Nehéz benne épen az, mit sokan könnyűnek tekintenek, mit sokan figyelemre se méltatnak; értjük a szi-