199161. lajstromszámú szabadalom • Eljárás polimer bevonattal stabilizált poliizocianátot tartalmazó diszperziók előállítására
199161 torokként kismolekulájú aromás diaminokat és adott esetben legfeljebb 399 móltömegú kismolekulájú poliolokat tartalmazó 400— 6000 móltömegű, nagyobb» molekulájú poliolokban diszpergált alifás poliaminokat használunk. Az előzőekben ismertetett eljárással előállított, poliaddíciós termékkel burkolt, késleltetett reakciókészségű, szilárd, a korábbiakban taglalt módon és összetétellel készített, kis- és nagyobbmolekulájú poliolokból és/vagy kis- és/vagy nagyobb molekulájú aromás poliamino-vegyületekből álló közegben diszpergált poliizocianátok felhasználásával (A) poliizocianát komponensként és (B) nagyobb molekulájú polihidroxil- és/vagy poliamino-vegyületekként, valamint (C) adott esetben kismolekulájú láncmeghosszabító szerként (A) poliizocianátok, (B) nagyobb molekulájú polihidroxil- és/vagy poliamino-vegyületek, (C) adott esetben kismolekulájú láncmeghosszabító szerek, (D) adott esetben poliuretán katalizátorok, végül (E) adott esetben a szokásos segéd- és adalékanyagok, mint reakcióösszetevők felhasználásával poliuretánok állíthatók elő. A késleltetett reakciókészségű poliizocianátokat felhasználhatjuk mind olyan poliuretánok előállításánál, melyeknél a reakcióidőt (fazék idő) nyújtani kívánjuk (például öntőrendszereknél), mind olyan esetekben, amikor alacsony hőmérsékleten hosszú ideig tárolható egykomponensű poliuretán rendszereket állítunk össze, ekkor ugyanis a reakció csak például hőmérsékletnövelés vagy poláros oldószer hatására indul meg. A poliuretánok előállítása során úgy járunk el, hogy az előzőekben ismertetett eljárással előállított, poliaddíciós termékkel burkolt, diszpergált poliizocianátokat (A) poliizocianát komponensként, (B) nagyobb molekulájú komponensekként és (C) adott esetben láncmeghosszabító szerekként, adott esetben további (A) nem stabilizált poliizocianátok, (B) nagyobb molekulájú végyületek és (C) láncmeghosszabító szerek hozzáadásával, adott esetben (D) terc-amin és/vagy fémkatalizátorok, valamint (E) segédanyagok adagolása révén legalább 55°C besűrűsödési hőmérsékletű folyó.képes vagy könnyen olvasztható reaktív poliuretán rendszerekben alkalmazzuk, majd ezeket hőhatással, nyíróerővel és/vagy poláros oldószerekkel tömör vagy cellás szerkezetű poliuretánokká keményítjük. A poliuretánok előállításánál előnyösen alkalmazhatók egyetlen poliizocianát komponensként a poliaddíciós termékkel burkolt, stabilizált, késleltetett reakciókészségű poliizocianátok. Lehetséges azonban a találmány szerinti eljárással stabilizált poliizocianátok mellett a nem stabilizált poliizocianátok, pél7 dául toluilén-diizocianátok, difenil-metán-diizocianátok, naftilén-l,5-diizocianát vagy dimer toluilén-diizocianát kombinációjának használata is. E kombinációban azonban előnyösen legalább 50 ekvivalens százalékban valamely, a találmány szerinti eljárással előállított stabilizált poliizocianátnak kell lennie. Nem stabilizált poliizocianátként minden poliizocianát megfelelő (lásd a 2 ^20 501. számú német szövetségi közrebocsátási irat 12—16. oldalán). Amennyiben a stabilizált poliizocianátok (B) nagyobb molekulájú polihidroxi- és/vagy nagyobb molekulájú poliamino-vegyületekkel alkotott diszperzióit használjuk, akkor (B) mennyiségét előnyösen úgy kell megválasztanunk, hogy az összetétel már megfeleljen a kívánt, poliuretánt eredményező keverék összetételének (egy komponensű reakcióelegy). Eltérő összetétel eseten azonban a reakcióelegyhez további azonos vagy különböző (B) nagyobb molekulájú összetevőt adagolhatunk. Ugyanígy, már stabilizáló reakcióban részt vevőpoliol vagy aromás (C) láncmeghosszabbítószer elegendő mennyiségben lehet jelen az egykomponensű rendszerhez. Ettől eltérő esetben további (C) láncmeghosszabbító szer(ek) adagolása válhat szükségessé. Megemlítjük például, hogy a (B) nagyobb molekulájú vegyületekkel és adott esetben (C) kismolekulájú vegyületekkel alkotott, stabilizált poliizocianátokat tartalmazó diszperziót úgy állíthatjuk elő, hogy a diszperzióban a hidroxil- és/vagy aminocsoport fölöslegben legyen, ezt követően pedig a reakcióelegyet valamely egyéb (nem burokkal védett) poliizocianáttal oly módon reagáltatjuk, hogy minden hidroxil- és/vagy aminocsoport a stabilizált és nem stabilizált poliizocianátokból származó izocianátcsoportok hozzávetőleg ekvivalens mennyiségével léphessen reakcióba. Ha pedig a (B) nagyobb molekulájú vegyületekkel és adott esetben (C) láncmeghosszabbító szerekkel alkotott, stabilizált poliizocianátokat tartalmazó diszperzióban az izocianát csoportok fölöslegben vannak (a találmány szerinti eljárással előállított burokkal ellátott poliizocianátok) akkor a reakcióelegyhez további (B) nagyobb molekulájú, illetve (C) kismolekulájú vegyületet adhatunk, így a komponensekből maradéktalanul poliuretánt állíthatunk elő. Mindkét ismertetett esetben ez úgy érhető el, hogy a poliizocianát diszperziót az egyik oldalon a többi összetevőket pedig külön nyíláson adagoljuk, a komponenseket jól összekeverjük, ezt követően pedig például egy formában hőhatással térhálósítjuk. A következő vizsgálat, amelyben meghatározzuk a „besűrűsödési hőmérsékletet“, annak előzetes eldöntésére szolgál, hogy egy, valamely szilárd diizocianátból és valamely alifás „amin stabilizátor"-ból álló, a találmány szerinti eljárással előállított kombináció alapvetően alkalmas-e jó tárolási stabilitású egy-8 5 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65
