196807. lajstromszámú szabadalom • Eljárás 6-(1-cil-1hidroxi-metil)- penicillánsav-származékok előállítására
7 196 807 8 (előnyösen a tetrabutil-ammónium-sóból) állíthatók elő, amely vegyületben R hidrogénatom és a penicillin halogén-metil-észtere (előnyösen a jód-metil-észter), védett alakban abban az esetben, ha a penicillin elsővagy másodrendű amin vagy karbonsav funkciós csoportokat tartalmaz. Az előnyös védőcsoportok könyebben távolíthatók el hidrolízissel, mint hidrogcnolízisscl, különösen akkor, ha R* aromás vagy heteroaromás jellegű, illetve olyan kettőskötést tartalmaz, amely az oldallánc karbonilcsoportjával konjugált helyzetben van. Példaként szolgálnak az enaminok (például az acetoacetát-származékok) és a fenilészterek. Példaképül szolgál azoknak a (II) képlet szerinti vegyületeknek az előállítására vezető preparatív út, amely vegyületekben az R előnyös D képletű gyök szerinti vegyidet. Ha szükséges az ampicillint előbb kationsóvá alakítjuk. A só lehet olyan szervetlen só, mint alkálifémé vagy földalkálifémé, vagy lehet olyan szerves só, mint harmadrendű amin vagy egy kvaterner ammóniumsó. Az utóbbi típusú só az előnyösebb, különösen, ha az tctrabutil-ammóniumsó. A kívánt kationsók a szakmában jól ismert módszerekkel könnyen előállíthatok. így például a tetrabutil-ammóniumsót hagyományosan úgy állítjuk elő, hogy a penicillin származék sav.alakjának egyenértéksúlynyi mennyiségét víz és a reakció szempontjából iners, vízzel nem elegyedő oldószer, például kloroform, elegyében tetrabutil-ammóniunvhidroxiddal hozzuk össze. A szerves fázist elválasztjuk, szárítjuk (vízelvonó szerrel vagy azetróposan) és a sót szárazra való bepárlással nyerjük ki. A fenti sókat ezután legalább egy egyenértéksúlynyi valamely 1 —3 szénatomos alkil-acetoacetáttal reagáltatjuk, célszerűen metil-acetoacetáttal, a reakcióra nézve iners oldószerben, 10-70 °C között. Előnyös, ha az acetoacetát-észtert feleslegben alkalmazzuk annak érdekében, hogy a tökéletes reagálást elősegítsük, sőt valójában az észter maga is betöltheti ebben a reakcióban az oldószer szerepét. Ilymódon az E képletű enamin közbenső terméket kapjuk, amelyben Y jelentése a fentebb megadott, R" 1—3 szénatomos alkilcsoport és NT az előző bekezdésben felsorolt kationok egyike. A folyamatban képződött vizet általában vagy szárító szert használva vagy pedig azeotróp desztillációval távolítjuk el, például benzollal, és a terméket bepárlással nyerjük ki. A fenti enamint, még mindig só (előnyösen tetrabutil-ammóniumsó) alakjában, jellegzetes nukleofil átrendeződési feltételek között, legalább egy egyenértéksúlynyi mennyiségű klór-metil-jodiddal reagáltatjuk. 11a a só kvaterner só, mint a tetrabutil-ammóniumsó, a nukleofil átrendeződés enyhe körülmények között, gyorsan lezajlik, például 0-50 °C között, alkalmasan szobahőfokon, a reakcióra nézve iners oldószerben, például acetonban. Noha a klór-metil-észtert a következő lépésben közvetlenül is használhatjuk, mégis előnyös, ha előbb a klór-metil-észtert a megfelelő jód-metlf-észterré alakítjuk. E célra különösen alkalmas módszer, ha a klórmetil-észtert acetonban 0—50 °C között nátriumjodiddal a reakció lényegében teljes lejátszódásáig reagáltatjuk. Ezután a jód-metil-észtert a. reakcióra nézve iners oldószerben 0—50 °C között, az (I) képlet szerinti olyan kívánt vcgyülcttel reagáltatjuk, amelyben R hidrogénatom és amelyet a fentebb leírtak szerint állítottunk elő. Az előnyös só ismét a tetrabutil-ammóniumsó. Végül a fenti enamin-észtereket enyhén savas körülmények között vizes oldószerben hidrolizáljuk, ahol az oldószer vagy tisztán viz vagy pedig víz és a reakcióra nézve iners, valamilyen vízzel elegyedő va^y rém elegyedő szerves oldószer elegye; 0—50 C között, célszerűen szobahőfokon. Szobahőfokon a víz és az etil-acetát kétfázisú rendszere különösen előryös feltételeket ad. Célszerűen egy egyenértéksúlyryi erős savat, mint sósav vagy valamely szulfonátsó, alkalmazunk, és a terméket a használt sav addlciós sójaként különítjük el. Mint fentebb már említettük, bizonyos (I) képletű vegyületek, általában azok, amelyekben R hidrogénatom, in vitro baktériumellenes hatást fejtenek ki. E hatást úgy igazoljuk, hogy a mikroorganizmusok bizonyos választékára mérjük mcg/ml-ben a legkisebb gátlást okozó koncentrációt. A követett eljárás az, amelyet az „Antibiotikusok Érzékenységének Tesztelésére Készített Nemzetközi Együttműködési Tanulmány” (Ericcson és Sherris, Acta Pathologica et Microbiologica Scandinav. Suppl. 217, B fejezet, 64— 68, 1971) ajánl és amely agy-szív infúziós (BH1) agart és a beoltást ismétlő eszközt alkalmaz. Éjszakán át tenyésztő csöveket százszorosra hígítunk sztenderd oltóanyagként való használat céljából (20.000— : 0.000 sejtet kb. 0,002 ml térfogatban helyezünk az agar felületére; csészénként 20 ml BHI van jelen). A vizsgált anyag 12-szeres hígítását használjuk, az eredeti koncentráció 200 mcg/ml. 19 órán át 37 °C- on való tartás után olvassuk le a lemezeket, melynek során a magányos telepeket figyelmen kívül hagyjuk. A gátló érték (MIC) az a legalacsonyabb koncentráció, amelyben a vizsgált anyag szabad szemmel megítélve a növekedés teljes gátlását okozza. így tehát azok az (I) képletű vegyületek, amelyek a tárgybani in vitro baktériumellenes hatással rendelkeznek, ipari fertőtlenítőszerként hasznosíthatók, például a vízkezelésben, iszap kezelésében, festékek megóvására és fa tartósítására, csakúgy, mint emlősökön helyi alkalmazásra. E vegyületek helyi alkalmazásra való használata esetében gyakorta célszerű a hatóanyagot nem-toxikus vivőanyaggal keverni, ilyen például növényi- vagy ásványolaj vagy valamely lágyító krém. Hasonlóképpen folyékony hígítókban vagy oldószerekben, mint víz, alkanolok, glikolok vagy ezek elegye, oldhatók vagy diszpergálhatók. A legtöbb esetben célszerű a hatóanyagot 0,1 — 10 súly% közötti koncentrációban alkalmazni, a készítmény összsúlyára vonatkoztatva. Amint azt fentebb szintén megadtuk, az (I) képletű vegyületek általában elegendő mértékű baktériumellenes hatást fejtenek ki ahhoz, hogy szisztémás baktériumellenes szerekként használják őket, különösen abban az esetben, ha az oldallánc az előnyös S konfigurációjú. Az ilyen in vivo hatás vizsgálatára egereket akut kísérleti fertőzéseket idézünk elő, a teszt organizmusnak 5 %-os sertésgyomor-mucinjában k észített szuszpenzióját a hashártyába beoltva. A fertőzés komolyságát úgy sztenderdizáljuk, hogy a kontroli-egerek az organizmus halálos adagját kapják (a 5 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65
