196527. lajstromszámú szabadalom • Kapcsolási elrendezés elektromechanikus hangszerekhez, előnyösen szájharmónika vezetékes és vezetéknélküli hangfrekvenciás erősítésére
3 196527 4 A találmány tárgya olyan kapcsolási elrendezés, mely alkalmas elektromechanikus hangszerek előnyösen szájharmonika vezetékes, vagy vezeték nélküli hangfrekvenciás erősítésére. Közismert, hogy az 1960-as években a zenekarok műsoraiban széles körben terjedt el az ún. elektromechanikus hangszerek használata. Az elektromechanikus hangszerek közül is elsősorban a Hammond orgona és az elektromos gitár örvendett nagy népszerűségnek. A Hammond orgonák működési elve ismert és az a lényege, hogy egy elektromágnes légrésében sinus alakú fogazattal ellátott vastárcsa forog. A vastárcsa forgásával az elektromágnes légrésében indukciós változásokat hoz létre, illetve ezen indukciós változások által gerjesztett jeleket erősítik fel. Az elektromos hangszereket és azok fizikai porblémáit igen jól összegzi a H. F. Olson Musik-Physics Engineering 1967 Dover Publications Inc New-York című irodalmi forrás. A megemlített szakirodalom 184. oldalán a Hammond orgonára vonatkozóan egy nagyon szép kiviteli példáját dolgozza fel. Ugyancsak az elektronikus hangszerekkel foglalkozik a The Elektrical Production of Music Alan Douglas Me Donald London 1957. cimü szakirodalom. Az előbb idézett müvek foglalkoznak az elektromos gitár részletes felépítésével és hangszer által keltett jelek erősítésével is. A napjainkban közkedvelt és a zenekarok mindennapos gyakorlatában alkalmazott elektronikus gitárban az elektromos jelek előállítására különböző érzékelőket alkalmaznak. Ilyen érzékelők lehetnek pl. a peizoelektromos érzékelő, elektromágnes, nyúlásmérő bélyeges stb. Ezen érzékelhetóket általában a húrokhoz közel helyezik el. A napjaink gyakorlatában alkalmazott összes érzékelófajta közös tulajdonsága, hogy az általuk keltett feszültség-ingadozásokat közvetlenül bevezetik egy hangfrekvenciás erősítő bemenetére, majd egy szintszabályozón és egy teljesítmény erösitön keresztül a hangszóróba vezetik. Ismeretes még az a gyakran használt megoldás is, amelyet főleg a húros hangszereknél alkalmaznak, hogy a hangszer erősítésére miniatűr mikrofonokat, vagy test-hang mikrofonokat használnak ezek azonban nem számítanak elektromechanikus jelfeldogozásnak. A találmányhoz legközelebb áll a már idézett irodalomban közölt elektromos zongora megoldása. A megoldásnak az a lényege, hogy a zongora húrjaival párhuzamosan elektródákat helyeznek el. Az elhelyezett elektródákat és a zongora húrjait lényegében együttesen kondenzátorként lehet felfogni. Az Így kialakított kondenzátorra 100- -200 V nagyságú egyenfeszültséget kapcsolnak. A húrok mozgása a kialakított kondenzátor kapacitását változtatja, ez a kapacitásváltozás feszültség ingadozást hoz létre mely feszültség ingadozást egy elválasztó kondenzátoron keresztül közvetlenül a hangfrekvenciás erősítőre vezetik. Ez a tetszetős megoldás azonban nem terjedt el széles körben, ennek elsősorban az az oka, hogy a csatlakoztatott 100-200. V- os feszültség közvetlenül életveszélyt jelent a használóra. A szakirodalomból kitűnik, hogy a rezgönyelvvel rendelkező hangszerek, nevezetesen a tangóharmónika, szájharmonika, harmonium, klarinét, rezgőnyelves orgonasíp stb. továbbá a fúvós hangszerek elektromechanikus eszközökkel való hangerósitése nem megoldutt, bár a szakirodalom utal arra, hogy kísérleti megoldások történtek. Ilyen például az a kísérlet is, melyben a rezgőnyelv egy mágnesnek a része, és a mágneskörbe iktatott tekercsek érzékelik az indukció változását. Ez a megoldás azonban csak igen szűkkörű, mert az alkalmazása csak akkor lehetséges, ha a hangszer rezgónyelve mágneses alapanyagú fémlemez. Köztudott azonban az, hogy a hangszerek döntő többségénél a szóban forgó rezgőnyelv rézből van és igy ez a megoldás már nem alkalmazható. A fentiekből következik, hogy bár a hangszerek elektromechanikus erősítésére számtalan megoldás létezik, azonban a hangszerek egy csoportjánál gyakorlatilag a technika mai állásánál nincs megnyugtató megoldás. A zenei világ igényli azon hiányosság felszám Mását, hogy a különben gyenge hangerejű hangszerek, mint pl. a szájharmonika felerősítése olyan legyen, hogy a hangversenytermekben előadott zenemű kellő hangerővel és a hangszerre jellemző hangtisztasággal rendelkezzék. További, igény, merült fel arra is, hogy a jelenleg alkalmazott erősítési módszerek szűrjék ki a járulékos elektromos és környe-zeti zajokat, pl. mikrofon, illetve tegyék lehetővé az előadóművész szabad mozgását a színpadon. Ezeket a feladatokat együttesen oldja meg a kidolgozott találmány és az ismert kivitelekből teljesen eltérő elektromechanikai megoldással és kapcsolási elrendezéssel valósítja meg a kitűzött célt. A találmány lényege azon a felismerésen alapszik, ha egy oszcillátor frekvencia meghatározó elemét - mely elem lehet kapacitiv, induktív vagy reaktancia - úgy rendezzük el, hogy az közvetlenül a hangszerbe kerüljön beépítésre, mely azután a hangszer megszólaltatásakor annak sajátos frekvenciájával vezérelje az oszcillátort, akkor a napjaink-5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 3
