191921. lajstromszámú szabadalom • Rágcsálókártevő csalétek készítmény
1 HU 191921 B 2 A találmány tárgya rágcsálókártevő csalétek készítmény, amely ehető és méreg komponensből áll. A találmány szerinti készítmény méreg komponense legalább egy, bevonat nélküli, alapvetően homogén toxikus részecskék formájában van, amely részecskék mindegyike a rágcsálókártevő elpusztításához szükséges, legalább LD95 dózisnak megfelelő akut mérget, kötőanyagot, előnyösen zselatint, és kívánt esetben rágcsálókártevőket vonzó, ehető anyagot, előnyösen szacharózt vagy laktózt tartalmaz és a részecskék olyan méretűek, hogy a csalétek elfogyasztása során a rágcsálókártevő szájába rágás nélkül jutnak be, és a csalétekben az akut méreg koncentrációja 15- 250 ppm. Az eddigi gyakorlat szerint a hasonló célokat szolgáló készítmények olyan homogén diszperziók, amelyek egy ehető, a rágcsálót vonzó komponenst és egy méreg komponenst tartalmaznak. Ezek a készítmények akkor hatásosak, ha az odavonzott rágcsáló a halálos mennyiségű mérget tartalmazó adagot el is fogyasztja. Ebből következik, hogy a készítményeknek olyannak kell lenniük, hogy sem szagra, sem megjelenésre ne riasszák el az állatot. Továbbá a csalétek fogyasztása közben, a halálos adag elfogyasztása előtt ne lépjenek fel olyan tünetek, amelyek az állatot a további evéstől elriasztanák. Ez a jelenség különösen a rágcsálók esetében jelent problémát, mivel ezek az állatok képesek rosszullétük tünetei és az előzőleg elfogyasztott csalétek közötti összefüggést felismerni, minek következtében viselkedésükben bizalmatlanság - a technika állásában ismeretes kifejezéssel „csalétekkel szembeni tartózkodás” - mutatkozik. A csillétek kifejezést a szokásos módon, a mérgezett ételek jelölésére használjuk, amelyeket rágcsálókártevők elpusztítására alkalmaznak. A technika állásában többféle módszer ismeretes, melynek célja olyan csalétek kidolgozása, amely a kártevőt elpusztítja, de a hasznos állatokra hatástalan. Amint W. E. Howard: „Principles of Vertebrate Animal Control” című 1966-ban megjelent művében is rámutatott, etológiái szempontból nyüvánvalóan az kívánatos, hogy olyan kismennyiségű mérget használjunk, amilyent csak lehet Az elv érvényesítése céljából a kutatások olyan területekre irányultak, mint: a nem toxikus csalétkek összekeverése kisebb mennyiségű halálos csalétekkel; a csalétkek feloldásának vizsgálata (toxikus csalétkek oldódása különböző nem toxikus anyagokban); a legkisebb méretű és mennyiségű csalétek meghatározása, figyelembe véve az alkalmazott méreg erősségét és az elpusztítandó állatok számát. Munkájában Howard felhívta a figyelmet azokra a területekre, amelyekre a kutatásoknak irányulni kellene, de nem javasolt vagy mutatott rá olyan módszerre, mely az alapproblémát oldaná meg. 1966 óta a technika állásában két fő méregtípus ismeretes. Az egyik a heveny, gyorsan ölő méreg, melyre jellemző, hogy olyan gyorsan hat, hogy az állatok a csalétek közelében elpusztulnak és így észrevehetőek. Abban az esetben, ha a méreg gyorsan lebomlik, a tetemek nem jelentenek másodlagos veszélyt az őket elfogyasztó ragadozók számára. Hátrányuk, hogy a fent említett hatásmechanizmus miatt az állatokban „csalétekkel szembeni tartózkodás” alakul ki, ami - a bizalom megnyerése céljából - a nem mérgezett csalétekkel való „elő-etetést” teszi szükségessé. További hátrány, hogy az eddig alkalmazott kihelyezési módok környezetvédelmi problémát jelentenek, valamint az, hogy e szerek alkalmazása sokba kerül a hatásos méreg/elpusztított rágcsálókártevő arány magas értéke miatt. A másik lehetőség az antikoagulánsok alka1ma7á<m Az antikoagulánsok lassan ölő mérgek és ezért hatásuk nem mutatkozik közvetlenül az elfogyasztás után. Ennek következtében az állatok nagyobb mennyiséget fogyaszthatnak el a csalétekből, mint ami elpusztításukhoz szükséges lenne, ami a ragadozók és dögevők számára az ún. másodlagos mérgezés veszélyét jelentheti. További hátrány, hogy a késleltetett hatás miatt az állatok a helyszínről eltávozva, nem látható helyen, például padló alá stb. elrejtőzve pusztulnak el A találmány szerinti megoldáshoz Howard által javasolt kutatási irányvonaltól eltérő megközelítéssel azok a kutatások vezettek, amelyeknél a cél az volt, hogy a környezetbe minél kevesebb méreg kerüljön kihelyezésre. A találmány szerinti új megoldáshoz az a megfigyelés vezetett, hogy a rágcsálókártevők a kellően kisméretű részecskéket előzetes összerágás nélkül nyelik le. Az ilyen kisméretű részecskék rögtön a gyomorba kerülnek és ily módon az állat nem tud különbséget tenni az étel és a halálos méreg között (egy ilyen részecske tartalmazza a halálos adagot). Ez a jelenség meglepő, mivel ha az eddig szokásos módon olyan csalétket alkalmazunk, amely homogénen mérgezett; a rágcsálókártevő képes felismerni a számára kellemetlen komponenst és emiatt az ételt tovább nem fogyasztja. Ez alapvető probléma, melyet figyelembe kell venni, amikor olyan csalétket készítünk, amelyben a mérget az ehető komponenssel összekeverjük. Az üyen csalétkeknél biztosítani kell, hogy a méreg olyan kis mennyiségben legyen az ételben, amely az állat számára már nem érzékelhető. Ez az ehető komponensbe keverhető méreg maximális koncentrációjának behatárolását jelenti. A méregkoncentráció megfelelő alacsony értéken tartásával elérhetjük, hogy a rágcsálókártevő a csalétekből annyit egyen, amennyi a halálos méregadagot tartalmazza. Problémát jelent, ha az állat a csalétket lenyelés előtt összerágja, mert üyenkor esetleg még a halálos dózis bevitele előtt olyan kellemetlen szimptómák jelentkeznek, melyek visszatartják a további evéstől. A probléma megoldására szokásos módszer az „elő-etetés”, amely azt jelenti, hogy nem mérgezett étellel a rágcsálókártevőt hozzászoktatják a csalétek ehető komponenséhez. Ez a megoldás sem küszöböli ki azt a lehetőséget, hogy a kártevő állat nem fogyasztja el a halálos adagot, egyszerűen például azért, mert nem elég éhes. A konvencionális csalétkeknél hátrányos, hogy minden csal5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 2
