180960. lajstromszámú szabadalom • Hőálló, kikeményíthető ragasztólakk huzaltekercsekhez
9 180 960 10 192 súlyrész trimellitsavanhidridct és 37,5 súlyrész glikokollt mérünk be. Az elegyet keverés közben olyan ütemben melegítjük, hogy körülbelül 4 óra alatt érje el a 210 °C-ot. Az elegyet addig tartjuk ezen a hőmérsékleten, amíg az elegyből a reakcióból származó víz már nem desztillál le (ehhez kb. 5 órára van szükség). Ezután az elegyhez keverés közben 700 súlyrész vízmentesített krczolt, 1000 súlyrész Solvesso 100-a', 750 súlyrész p.p’-difenil-metán- diizocianátot adunk Az elegyet keverés közben ismét 160-170 °C-ra melegítjük, és a visszafolyató hűtőhöz csatlakoztatott gázórán figyelemmel kísérjük a széndioxid-fejlődést. 3—4 óra elteltével a széndioxid-fejlődés megszűnik. Ekkor az elegyet le hűlni hagyjuk. Ezután a két elegyet egyesítjük, és keverés közben 130-150 °C-ra melegítjük. Az elegyet átlátszó oldat képződéséig (30-120 percig) ezen a hőmérsékleten tartjuk, majd 50 °C-nál alacsonyabb hőmérsékletre hűtjük. Végül az elegyhez 10 000 súlyrész Epikote 55—L—32-t és 1000 súlyrész dimetilformamidot adunk, alaposan összekeverjük, és szűrjük. 4. példa Az 1, példa A) bekezdésében leírt módon járunk el, azonban 262,5 súlyrész helyett 300 súlyrész trietjlénglikolt és 130,5 súlyrész helyett 44 súlyrész trisz-hidroxietil-izocianurátot használunk fel. További eltérés, hogy a p,p’-difenil-metán-diizocianurát hozzáadása után az elegyet kb. 30 percig 140 °C-on tartjuk; ezalatt az elegy viszkozitása eléri a 20 °C-on 5000-6000 cP-nak megfelelő értéket. Közvetlenül a szűrés előtt keverés közben 1400 súlyrész Epikote 55-L-32-t adunk az elegyhez. Poliészterimiddel Cr felviteli vastagságig (VSM; = = 1 nemzetközi osztály) bevont huzalt C2 felviteli vastagság (VSM; = 2 nemzetközi osztály) eléréséig a fenti eljárással előállított lakkokkal vonunk be. így például egy 0,40 mm átmérőjű rézhuzalt először 37 jum átmérő-növekedésig (d! -d) észterimid-lakkal vonunk be, és erre egy 18 ± 3 fim átmérőnövekedésnek (d2-d!) megfelelő ragasztólakk-bevonatot viszünk fel. A beégetési körülményeket úgy szabályozzuk, hogy a ragasztóréteg megszáradjon, de még ne keményedjen ki; például a kemence hőmérséklete 2,5 m-es kemencehossznál 35 m/perc átvezetési sebesség betartásakor átlagosan 300 °C lehet. A lakkal bevont huzalt ezután feltekercseljük, és a meneteket összeragasztjuk. Az 1. példa szerinti lakk esetén a ragasztás 30 percig tartó 170 ± 10 °C-os hőkezelést igényel. Az 1. táblázatban az ismert ragasztólakkok és a találmány szerinti ragasztólakkok ragasztóerejét és hőállóságát hasonlítjuk össze. Az adatokból megállapítható, hogy a találmány szerinti ragasztólakkok ragasztóereje legalább azonos az ugyanazon termikus kategóriába eső impregnáló lakkokéval. Megjegyzések: 1. A meghatározási módszert a megjegyzések után ismertetjük. 2. Biszfenol A-ból és epiklórhidrinből előállított nagymolekulasúlyú lineáris kopolimer 3. „SIB 757” = észtenmid-alapú impregnáló lakk „F” kategóriájú készülékekhez 4. A ragasztóréteg-mentes huzaltekercsre imprégna lássál visszük fel a felső réteget. Az impregnálólakk előírt szárítási ideje után a felvitt réteg vastagsága azonos a ragasztóréteget hordozó tekercseken levő ragasz*órétegével. 5. A 4. pont szerint felvitt, de 2 órán át 180 °C-on utókeményített impregnálólakk. A lakkal bevont huzaltekercsek ragasztóerejének vizsgálati módszere A huzal ragasztóerejét a CEI 290 számú fcçzleményében (1961) megadott módon vizsgáltuk. Ez a módszer tulajdonképpen az impregnáló lakkok ragasztóerejének vizsgálatára szolgál. Az előírás szerint egy alumínium huzalra, amelyet sűrűn egymáson fekvő, 1 mm átmérőjű és 75 mm hosszú menetek formájában egy tüskére tekercselnek, bemerítéssel impregnáló lakkot visznek fel, és a tekercset előre meghatározott körülmények között szárítják. Ezután meghatározzák azt az erőt, amely a tekercs meneteinek egymástól való elszakításához szükséges. A módszert úgy módosítottuk, hogy alumínium huzal helyett normál rézhuzalt használunk fel, és az impregnáló lakkot a találmány szerinti ragasztólakkal helyettesítettük. Egy 0,40 mm átmérőjű huzalt ragasztólakkal vontunk be, és a ragasztólakkot beégettük. A huzalt ezután 0,7 Newton terheléssel (1 Newton = 102 g, azaz 1 kg/9,81) egy 6,3 mm átmérőjű tüskére tekercseltük, és a tekercset hevítettük. A ragasztóerőt az előiratban megadott módon, különböző hőmérsékleteken határoztuk meg. Felmerül azonban a kérdés, hogy hogy kell elbírálni a ragasztás abszolút jóságát, azaz milyen ragasztóerő szükséges például egy ,,F” termikus kategóriába (155 °C) tartozó tekercsnél ahhoz, hogy a tekercs megfelelőnek minősüljön. E kérdés eldöntésére az első kísérletsorozatban csak alaplakk-réteggei ellátott (ragasztólakk-réteg nélküli) huzalt tekercseltünk fel, és arra vittük fel a vonatkozó termikus kategóriának megfelelő impregnáló lakkot. Minthogy ez a lakk közismerten jó ragasztást ad, az ilyen tekercseknél különböző hőmérsékleteken mért értékeket irányszámnak tekinthetjük, és kimondhatjuk, hogy minden olyan ragasztólakkal bevont huzalból készített tekercs üzemi körülmények között jól használható, ahol a ragasztólakk ragasztóereje legalább azonos vagy nagyobb a megfelelő impregnált tekercsre meghatározott értéknél. Végül még össze kell hasonlítanunk az eddig használt termoplasztikus ragasztórétegeket és a találmány szerinti ragasztólakkot. A vizsgálatot a 290. számú CEl-előirat („Hélicoïdal Coil Test”) szerint végeztük. 0,4 mm vastagságú huzalokat azonos poliészterimid-alapréteggel szigeteltünk. Erre a rétegre egy meghatározott hosszban a) az ilyen célokra alkalmazott, kereskedelemben kapható poliamid-alapú lakkot, illetve b) egy találmány szerinti lakkot vittünk fel. Az a), illetve b) lakkréteggel ellátott huzalokat feltekercseltük, és a tekercseket 30 percig 180°C-on 5 10 15 20 25 40 35 40 45 50 55 60 65 5
