177615. lajstromszámú szabadalom • Elrendezés automatikus távolságmérésre síugrásnál
3 177615 4 jegesedés, zavaró hangok). Emellett karbantartási költségei is meglehetősen nagyok. Ultrahangos távolságmérő rendszernél (echolot-elv) a földetérés időpontját egy adó jelzi. Erre indul meg a távolságmérés. A módszer gyakorlati alkalmazása nem ismert. Hóesésnél és ködben hátrányos az ultrahang hullámok csillapítása. A szél által okozott zajok szintén zavarhatnak. Zavaró hang a működést teljesen megakadályozhatja. A sportöltözék reflexiós tulajdonságai is nagyon különbözőek lehetnek. Az ugróknak jeladót kell magukkal vinniük a földetérés időpontjának jelzésére. Lézersorompós mérőrendszer indukciós hurok segítségével történő impulzus felvétellel (Falun/Svédország, 1974) a lejtő mentén meghatározott távolságokban lézerinfravörös sorompók vannak elhelyezve. A sugár iránya merőleges az ugrás irányára. A készülékek közvetlenül a hó felett helyezkednek el és így a sugarat az ugró földméréskor megszakítja. Egy alkalmas jeladó a síléc talajraérésekor egy elektromágneses jelimpulzust szolgáltat, amelyet a lejtő teljes földreérési szakaszát magában foglaló indukciós hurok érzékel, és megindítja az időmérést. Azt az időt, amely a következő lézersorompó megszakításáig eltelik, regisztrálják. Ezután meghatározzák azt az időt, amely egy következő lézersorompó megszakításáig eltelik. Mivel a lézersorompók közötti távolság ismert, a földetérés helye számítással meghatározható, feltételezve, hogy a sebesség és a testtartás nem változik. Hátrányos, hogy a sebesség és a testtartás változása miatt hibák léphetnek fel, továbbá a lézersorompókat a különböző hómagasságnak megfelelően mindig be kell állítani. Ennek az eljárásnak további lényeges hátránya, hogy az ugróknak egy költséges jeladót kell magukkal vinni. Szándékos külső zavarás is lehetséges. Lézer-infravörös mérőrendszernél a lejtő mentén elhelyezett érzékelőkkel a síugró cipőjén infravörös lézeradó van elhelyezve, amely a földetérés pillanatában körülbelül 3 • 10“6 sec. hosszúságú impulzust sugároz ki az ugrás irányára merőlegesen az egyik oldal felé. Ez a sugár a leugró-lejtő mellett körülbelül 1 méter magasságban elhelyezett és a pálya mentén végigfutó érzékelősínekre jut, és ott a sugárszélességnek megfelelően egy sor infravörös érzékelőt vezérel. Egy elektronikus áramkör ezután meghatározza az érintett tartomány közepét, és megadja az ugrás hosszát. Ennek a rendszernek is számos hátránya van: — az érzékelősíneket a hómagasság változásának megfelelően kell utánállítani; — az érzékelősínek teljesen ki vannak téve az időjárás hatásának; — a sílécen vagy a cipőn egy kis készüléket kell elhelyezni, amely előállítja a lézer impulzusokat; az ugróknál kábeles összeköttetésre van szükség a telep, az indítóérintkező és a lézerimpulzusadó között. Közvetlen induktív meander-rendszert egyszerű jeladókkal sáncon még nem próbálták ki. A cipőn elhelyezett érintkező a földetérés pillanatában rövidre zár egy induktivitást. A leugrólejtőn meander-alakban a pályára keresztirányban ide-oda futó kábelhurok van elhelyezve, amelyet körülbelül 70 Hz-es árammal táplálnak. Két egymás mellett futó vezeték között középen egyszerű vezetékek vannak elhelyezve, amelyek alapállapotban árammentesek. Ha földetéréskor az egyensúly az indukdivitás bekapcsolása miatt megbomlik, a középső vezetékekben jel keletkezik. Ezután egy elektromos áramkör meghatározza a földetérés helyét. Nehézséget okoz ennél a megoldásnál, hogy nagyszámú mérővezetéket (középvezetéket) hosszú időn át minden lehetséges külső behatás ellenére árammentesen kell tartani. Az ugrónak egy érintkezőt és egy tekercset kell magával vinnie. A radar-ESM rendszer a talajfogás időpontjának ponpos meghatározásához egy jeladót, egy nyomókapcsolót, és egy radar-reflektort alkalmaz, amelyek a síugró felszereléséhez tartoznak. Két CW-radar készülék méri a sánc alsó részén a távolságot. Ezek a röppálya jobb és bal oldalán körülbelül 10 méter magasan a sáncasztal magasságában vannak felszerelve. Egy további radar készülék, amely közvetlenül a sáncasztalra van szerelve, méri a távolságot a felső tartományban. Ezen megoldás főbb hátrányai a következők: — a síugrókat külön felszereléssel kell ellátni ; — magas költségek; — az ugró felszerelésének költséges karbantartása. A fenti eljárásokra vonatkozó információk a következő kiadványból származnak: K. Kriselmeyer, M. Bolkart, K. H. Schmall: Elektronische Sprungweitenmessung, Voraussetzung — Stand Ausblick, Verlag, W. Steinbrück Baden-Baden (1976). Az automatikus távolságmérés fent leírt változatai összefoglalóan a következő hátrányokkal rendelkeznek: — az ugró a sílécen vagy saját magán olyan felszerelést visz magával, amely viszonylag súlyos, amelyet karban kell tartani, és ami akadályozza a sportolót; — az ismert eljárások zavaróérzékenysége viszonylag nagy a környezeti hatásokkal és a külső manipulációkkal szemben; — a szükséges készülékek beszerzése meglehetősen költséges. Célunk a találmánnyal olyan elrendezés létrehozása automatikus távolságméréshez síugrásnál, amely jól ellátja feladatát, számottevő karbantartást nem igényel, mentes minden szubjektivitástól, érzéketlen a környezeti behatásokkal szemben és olcsó. A javasolt elrendezés teljesen új módon közelíti meg a megoldandó feladatot. Az eddig ismert változatoknál az az alap, hogy a síugró rendkívül lapos szögben érkezik le a lejtő síkjára. A földetérés helyének meghatározásához ezért eddig az volt szükséges, hogy a talajfogás pillanatában egy időben korlátozott jelet állítsanak elő, amelyet egy vevővel vettek, és alkalmas módon kiértékelték. A szükséges jelerősség biztosításához az ugrónak viszonylag súlyos adót kellett magával vinnie. A törekvések ennek következtében arra irányultak, hogy a vevőberendezések érzékenységét fokozzák, vagy új kedvezőbb átviteli elveket találjanak. Eközben nem ismerték fel, hogy a síugrási technika sajátosságainak kihasználás 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
