175387. lajstromszámú szabadalom • Önhordó tető vagy csarnokszerkezet
3 175387 4 gának növelését sz ágálják a különböző tengelyirányú csuklók is. A találmány célja továbbá olyan önhordó hártyaszerkezetek létrehozása, amelyek bárhol, viszonylag sík terepen, alapozási munkák nélkül, minden gépi emelőberendezés nélkül, tehát teljesen kézierővel, bármely évszakban könnyen felépíthetők, valamint lebontás és újrafelállítás révén korlátlanul áthelyezhetők. További célkitűzésé a találmánynak más, ismert hártyaszerkezetekhez viszonyítva esztétikailag hagyományosabb megjelenésű csarnokokat építeni, amelyekben a tető- és falrészek egymástól elkülönítve jelennek meg, a falrészek kívánság szerint bármely hagyományos építésmód szerint is épülhetnek, és ha szerkezetileg függetlenítettek a tetőszerkezettől, akkor a falak részben vagy teljesen felnyithatók vagy eltávolíthatók, hogy meleg időben a lefedett tér természetes léghűtése biztosítva legyen. Esztétikai és egyben funkcionális szempontból is kívánatos célkitűzése a találmánynak egy olyan építőrendszer létrehozása, ameÚyel négyzet és téglalap alaprajz fölé lehet önhordó hártyaszerkezeteket építeni, és hogy ilyen szerkezetek egymás mellé helyezésével korlátlan nagyságú tereket lehessen lefedni. A kitűzött célokat a találmány értelmében olyan önhordó tető- vagy csarnokszerkezettel valósítottuk meg, amelynek az a lényege, hogy a térelhatárolást legalább három hártyaszerkezetű antiklasztikus térbeli háromszögfelület alkotja, amelyeket egy oldalon feszítőkábel, a másik két oldalon pedig olyan támaszívek határolnak, amely támaszívek egyik vége a lefedett tér egyik sarokpontjában van, másik vége pedig egy, a sarokpontokhoz viszonyítva magasabb helyzetű közös csomóponthoz csatlakozik. A szerkezet egy előnyös kiviteli alakjára az jellemző, hogy a támaszívek végei csuklósán vannak megtámasztva oly módon, hogy a támaszívek végei szabadon elfordulhatnak mind a támaszívek síkjában, mind a támaszívek síkjára merőleges irányban. Egy további kiviteli alaknál a támaszívek saroktámaszokra vannak felfüggesztéssel megemelve. A rendkívül könnyű, minimális anyagigényű szerkezetre jellemző, hogy a ráható terhelő erőknek nem mereven, hanem rugalmasan áll ellen, egyrészt mert előregyártott elemei legcélszerűbben rugalmas anyagokkal készülnek, mint pl. vízhatlanított műanyag szövettel és karcsú alumínium csővázzal, másrészt, mert a húzott hártya és a nyomott ív kölcsönhatása a szerkezet stabilitását annak jelentős alakváltozásai mellett is biztosítja. A találmány további előnyei nyilvánvalóak a leírásból, valamint a rajzokból, ahol az 1. ábra a három hártyaszerkezetű antiklasztikus térháromszögból kialakított tetőszerkezet perspektivikus képe, a 2. ábra négyszögalaprajz fölé épített, tehát négy térháromszöget tartalmazó, saroktámaszokkal megemelt csarnokszerkezet perspektivikus képe, a 3. ábra függőleges falszerkezetre támaszkodó, két négyszögalaprajzú hártyaszerkezet egymás mellé építésével kialakított csarnok perspektivikus képe, a 4. ábra a 2. ábra szerinti csarnok vázának részleges oldalvetületi képe az 5. ábra a 4. ábra középponti csuklójának alaprajzi vetülete a 6. ábra a szerkezet felemelésének folyamatát ábrázolja sematikusan a 7. ábra a szövethártyának a tartóívhez való erősítését mutatja perspektivikus metszeti képen. Az 1. ábra a találmány szerinti szerkezetek minimális változatát mutatja, amelyet három 10 antiklasztikus térbeli háromszögfelület azaz szövethártya alkot, amely felületek mindegyikét két oldalon 11 támaszívek, és a harmadik oldalon 12 feszítőkábelek határolnak. A támaszívek alsó A vége a lefedett háromszög csúcsában van, felső B vége pedig a lefedett háromszög középpontja fölé megemelt közös csomópontba csatlakozik. A feszítőkábelek a szövethártya szegélyébe vannak bevarrva, behegesztve vagy gyűrűk beiktatásával odaerősítve, a kábelvégek pedig a 11 támaszívek alsó, szabad végéhez kapcsolódnak oly módon, hogy a kábelek megfeszítése után a megközelítőleg háromszög alakú szövethártyarészek a kívánt 10 antiklasztikus felületi alakot veszik fel. Mivel a felületek megfeszítve antiklasztikusak, vagyis függőleges és vízszintes irányban ellentétes görbületűek, bármilyen irányú terhelés esetén, pl. mind szélnyomás és szélszívás esetén, az egyik irányban mindig húzás az eredő feszültségállapot. Az utófeszítés nagyságát úgy kell meghatározni, hogy az nagyobb húzófeszültséget keltsen mint amekkora nyomófeszültségeket a maximális külső terhek okoznak, mert így a szövethártya mindenütt állandóan húzás alatt marad és ezzel a hártyaszerkezetekre kritikus hatású belebegés kiküszöbölhető. A 10 térbeli háiomszögfelületek és 11 támaszívek görbületeit célszerű úgy megválasztani, hogy a szimmetrikus terhek, tehát önsúly, utófeszítőerők, és egyenletesen megosztó hóteher egy, • a támaszívek középvonalával közelítően egybeeső támaszvonalat eredményezzenek. Ez esetben az ívek alsó A végei a támaszokra vízszintes erőket nem adnak át. Az egyéb terhelésekből adódó vízszintes támaszerők felvételére a támaszok között 13 vonóvasak is alkalmazhatók, amelyek a szokásostól eltérően nem a lefedett téren keresztül, hanem annak kerületében vannak elhelyezve, tehát a hasznos belmagasságot nem csökkentik. A 2. ábra négyszögalaprajzú csarnokának 11 támaszívei 14 saroktámaszokkal vannak megemelve, melyek célszerűen csőszelvényekből háromlábként vannak kialakítva. A 4. ábrán látható módon minden egyes támaszív alsó A vége 15 kábelhurokkal van a 14 saroktámasz csúcsára felfüggesztve, ezáltal lehetővé téve a tetőszerkezetnek a támaszoknál széllökések hatására való kismértékű elmozdulását. Az elmozdulás nagyságát 16 támaszlefeszítőkábellel lehet korlátozni, amely egyik végén a támaszívhez, másik végén 17 ellenmenetes csavar közbeiktatásával egy 18 földkábelhez vagy esetleges alaptesthez kapcsolódik. Ez az újszerű, rugalmas függesztési mód hathatósan akadályozza meg azt, hogy széllökések hatására a tetőszerkezetben rezonációs hatások lépjenek fel. 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
