172450. lajstromszámú szabadalom • Diagnosztikai eszköz fehérje testfolyadékokban történő kimutatására és egyes indikátorkomponenseinek előállítására
3 172450 4 szénláncú vegyületek lehetnek, amelyeknek esetében a propilénoxid többértékü alkoholokra, így például trimetilolpropánra, glicerinre vagy pentaeritritre van rápolimerizálva és adott esetben még etilénoxiddal is módosítva van. Ezeknek a polipropilénglikoloknak a molekulasúlya körülbelül 500-10 000. Az ilyen polipropilénglikolok önmagukban ismertek és a technikában a legkülönbözőbb módokon használhatók, például kenöanyagokként, hidraulikus folyadékokként, oldószerekként, poliuretánok nyersanyagaiként, nedvesító'szerként stb. A találmány szerinti eszközben kifejtett hatásuk nem volt előre várható és nagyon meglepő, minthogy az ennek a csoportnak a vizoldható képviselőt, így példáu^ a körülbelül 400-as molekula' súlyú polipropilénglikol vagy a tiszta polietilénglikolok nem a kívánt .értelemben hatnak. Meg kell jegyeznünk, hogy a kívánt tulajdonságpkkal rendelkező tesztpapírok a találmány szerinti polipropilénglikolok segítségével csak az oktahalogénszulfoftaleinek osztályába tartozó „fehéijehibás”-indikátorokkal állíthatók elő. Egyéb, használható „fehérjehibás”-indikátorokkal, például tetrabrómfenolftaleinetilészterrel olyan tesztpapírokat kapunk, amelyek ugyan nem reagálnak a nitrogénbázisokkal, azonban a fehérjével végbemenő reakció is erősen gyengül. Indikátorként szóba jönnek az alábbiak: oktabrómfenolszulfoftalein (tetrabrómfenolkék), oktaklórfenolszulfoftalein (tetraklórfenolkék), valamint a vegyes halogénatomokat tartalmazó származékok: például a 3’,3”,5’,5”-tetrabrómfenol-3,4,5,6-tetraklórszulfoftalein 3’,3”,5’,5”-tetraklórfenol-3,4,5,6- -tetrabrómszulfoftalein és a 3’3”-diklór-5’,5”-dibrómfenol-3,4,5,6-tetraklórszulfoftalein. Míg az első három vegyület ismert az irodalomból, a többi indikátor új, azonban ismert eljárásokkal előállíthatok, például az ismert tetrahalogénbenzolszulfokarbonsavanhidridek és fenol vagy 2-halogénfenolok Lewis-savak, például ón(IV)-klorid jelenlétében végrehajtott reakciójával és a keletkező fenolszulfoftaleinek közömbös oldószerben végzett klórozásával vagy brómozásával, például klórral, illetve brómmal jégecetben. Különösen előnyösek azok az indikátorok, amelyek 3’,3”,5’,5”-helyzetben négy klóratomot tartalmaznak, mert ezeknek az esetében a nitrogéntartalmú bázisok zavaró hatása még gyengébb, mint a megfelelő brómozott vegyületek esetében. A fehérje-tetszpapírok esetében olyan erős pufferre van szükség, amely a pH-t még a testfolyadékba való bemerítés esetén is, amely testfolyadék esetleg más pH-értékű lehet, állandó értéken tartja, úgy hogy az indikátor átcsapása egyértelműen a pK-érték fehérje hatására történő eltolódásán és nem pH-érték változáson alapszik. Szulfoftalein indikátorok esetén a puffert általában olyan pH-értékre állítják be, amely kissé az indikátor pH-átcsapási tartománya alatt van, így az indikátor teljesen a kevésbé színes savas alakban van. Nagyon kis fehérjekoncentrációk esetén azonban jobb az érzékenység akkor, ha a puffer pH-értéke az indikátor átcsapási tartományában van. Ez azonban oda vezet, hogy a vizeletbe való bemártás után az indikátor egy része már átcsapódott és a negatív-színeződést nehezebben lehet megkülönböztetni egy kismennyiségű fehérje hatására végbemenő elszíneződéstől. A találmány szerinti eszközben alkalmazott polipropilénglikolok egy további nemvárt tulajdonsága, hogy visszaszorítják ezt a kezdődő indikátor-átcsapást anélkül, hogy jelentősen befolyásolnák a fehérével szembeni érzékenységet. Valamely indikátor „átcsapási tartomány”-án általában a pK-érték alatti és feletti egységének a pH-tartományát értjük tiszta vízben. A találmány szerinti fehérje-tesztpapírok esetében célszerűen olyan pH-értékeket választunk, amelyek körülbelül 1,0 egységgel az alkalmazott indikátorok pK-értékei alatt és körülbelül 0,5 egységgel azok fölött vannak. Minthogy ezek az értékek 3,5 és 4,0 körüliek, a megfelelő pH-tartomány körülbelül 2,5 és 4,5 közötti. Alacsonyabb értékek esetén a fehérje-reakció általában gyengül, nagyobb értékek esetén erősödik a nitrogéntartalmú bázisokkal és a normál vizelettel végbemenő reakció. Az előnyös pH-érték az indikátoron kívül az alkalmazott polipropilénglikol fajtájától és az egyéb reagensektől is függ, és egyszerű sorozatkísérletekkel könnyen meghatározható, ahol a kísérletek során a puffer pH-értékét és mennyiségét úgy változtatjuk, hogy az indikátor a fehérjementes vizeletbe való bemártás után éppen a tiszta „savas” színt mutassa. Pufferként az összes olyan puffer szóba jön, amely a megadott területen jó pufferkapacitást mutat, így például citromsav, almasav, borkősav alkáli-, illetve ammóniumsóikkal alkotott keverékei. Bár a találmány szerinti eszközben alkalmazott polipropilénglikolok részben felületaktív tulajdonságokat is mutatnak, a jobb eloszlatás céljából célszerű lehet még a szokásos tenzideket is hozzáadni. Itt mindenekelőtt nem ionos nedvesítőszerek, különösen etoxilezett zsíralkoholok és 1-4 oxietiléncsoportot tartalmazó fenolok jönnek szóba. Az anionos nedvesítőszerek erősítik a nitrogéntartalmú bázisokkal végbemenő reakciót, míg a kationos tenzidek erős hibás pozitív indikátor-reakciót adnak, ha nem olyan nagyon savas pufferokkal dolgozunk, amelyek gátolják a fehérje-reakciót. így mindkét ilyen tenzid-osztály erre a célra alkalmatlan. Alkalmazhatunk természetesen még duzzasztó anyagokat vagy sűrítőszereket, amelyek megakadályozzák a reagensek kivérzését a megnedvesített tesztpapírból, miinellett adott esetben meg kell vizsgálni, hogy ezek az anyagok a pufferanyagokkal összeférnek-e. Bevált például a hidroxietil- és hidroxipropilcellulóz. A reagensekhez továbbá hozzáadhatunk komplexképző anyagokat is, különösen magnéziumszulfátot. A találmány szerint a polipropilénglikolokat, valamint a többi alkotórészt 100 ml impregnáló oldatra számítva az alábbi mennyiségekben adagoljuk: a találmány szerint a polipropilénglikolok 5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 2
