169563. lajstromszámú szabadalom • Tűzcsaphidráns
3 169563 4 vízigényét fedező, kb. 3000 l/perc, vízmennyiséget tud leadni. A sok tűzcsap azonban rendkívül hátrányos, főként az ún. mellvédek tartományában, ahova a tartályok vezetékei kapcsolódnak, mert a szabad mozgást a sok tűzcsap gátolja. A tűzcsapok számának csökkentése teljesítményük megnövelésével lenne lehetséges, erre azonban a jelenleg ismert tűzcsaphidránsok előbb leírt konstrukciós kialakítása miatt gyakorlatilag nincs lehetőség. A szokásos vízvezetékhálózati nyomás ugyanis eleve kisebb annál, amire a kitűzött feladat megoldásához szükség lenne, de még ennek a nyomásnak nagyrésze is elvész a szívóoldali tömlőcsatlakozásnál, valamint a tűzcsap belsejében adott kedvezőtlen áramlási viszonyok miatt. A hidránstörzsben ugyanis az orsózár éppen ott helyezkedik el, ahol az áramlási sebesség maximális lenne. Az orsó áramlásrontó hatása mellett hátrányos az alul beépített és külön vezetőidommal vezetett szelep is. A felső tömszelence tartományában az orsó felső részének külön vezetőeleme van, ahol az orsó az áramlás útjára keresztirányban helyezkedik el. Mindezen tényezők miatt a víz lényeges nyomáseséssel lép ki a hidránsból, és a megfelelő nyomás csak a tűzoltóautó nyomásfokozó szivatytyújával pótolható. Szorosan egymás mellé telepített tartályok hatékony tűzvédelme azonban nem biztosítható szokásos hálózati nyomással és tűzoltóautós nyomásfokozással, csak úgy, ha központi szivattyútelep révén 12—14 att-os hálózati nyomás áll rendelkezésre. A jelenlegi hidránsszerkezet méreteit ennek megfelelően kellene megnövelni, ami gyakorlatilag nem lehetséges, mert ugrásszerűen megnövekednének a falvastagságok és szelepméretek. Még súlyosabbak a méretnövelésből adódó technológiai hátrányok. Az orsóátmérő növelése fokozná az áramlási veszteségeket, a szelep és felső tömszelence miatti említett nyomásveszteségek hatványozottan jelentkeznének. A nagy nyomások a nagy hidránstörzseknél veszélyes rezgést eredményező lökéseket idézhetnek elő. Mindezen okok miatt a világpiacon általában 100 mm-es névleges átmérőjű tűzcsaphidránsokat hoznak forgalomba, amelynek törzse az orsó és egyéb nyomásveszteség-források miatt ténylegesen 150—200 mm. Azon túlmenően, hogy a jelenleg ismert és használt tűzcsaphidránsok teljesítményük elégtelensége és növelhetetlensége miatt nem alkalmasak a korszerű tűzvédelmi rendszer létrehozására, olyan biztonságtechnikai és technológiai hátrányaik is vannak, amelyek megoldatlansága súlyos katasztrófák forrása lehet. Ezek közül első helyen a víztelenítés megoldatlansága, valamint a víztelenített állapot ellenőrizhetetlensége a leglényegesebb. A jelenlegi megoldásoknál a fagyveszély miatti víztelenítést a tűzcsap alsó részén kialakított furattal szándékozzák megoldani, amely azonban a talajban — egyrészt az oltóvíz szennyezettsége, másrészt a hosszantartó használaton kívüli állapot miatt bekövetkező rozsdásodás következtében — gyakran eltömődik, a hibás szelepen átszivárgó víz a hidránstörzsben felfelé emelkedik és megfagy, ezzel üzemképtelenné válik a hidráns. Mivel ennek az állapotnak vizuális kontrollálására, a tűzcsapok karbantartására nincs lehetőség, csak tűz esetén derül ki a hidráns üzemképtelensége, ami az egész oltási tervet felborítja, és esetleg helyrehozhatatlan késedelem forrása. Amennyiben a furat eltömődését valamilyen módon észlelik, a hiba kiküszöbölése csak az egész szerkezet szétfeszítésével történhet. Hátrányos tényező a nyomócsonkok kötött iránya is: az esetek többségében ugyanis ívben kell a tömlőt a haboltótargoncához vagy tűzoltókocsihoz vezetni, ami áramlási, következésképpen nyomásveszteséget ered-5 ményez. Az említett hármas csoportokban felépített, objektumonként negyven-ötven darab tűzcsap alkalmazása a mozgási szabadság gátlása mellett a tűzoltási művelet végrehajtása szempontjából is hátrányos. Valamennyi 10 tűzcsapot egyöntetűen kell ugyanis megadott vezényparancs szerint kezelni, ami szinte megoldhatatlan feladatot jelent. Egy, például 60 000 m3 -es tartály esetén ilyen nagyszámú tűzcsaphoz kapcsolatok létesítése, a kézi szabályozás végrehajtása a tűzroham során bekö-15 vetkező változások esetén gyakorlatilag megfelelő színvonalon nem oldható meg. Az egyik hidránsról a másikra való átálláskor nincs idő a tűzcsapok leürülésének kivárására, ami télen elfagyásokhoz vezethet. A sok tűzcsap nagylétszámú személyzetet és nagy időráfordítást 20 igényel, pedig tűz esetén a rohamot végző egységnek „egy emberként" kell a legrövidebb időn belül hatékonyan beavatkoznia az élet- és vagyonvédelem maximális biztosítása érdekében. Nem elhanyagolható az a gazdaságossági természetű hátrány sem, amit a nagyszámú 25 tűzcsap létesítési és karbantartási költsége jelent. A találmány feladata, hogy a technika állásához tartozó, jelenleg ismert tűzcsaphidránsok fentiekben részletezett hátrányait kiküszöbölő olyan tűzcsaphidránst szolgáltasson, amely a legnagyobb volumenű objektu-30 mok esetében is maximális hatékonyságú oltást tud biztosítani, víztelenítése kifogástalan, ellenőrizhetősége biztosított, és az egész tűzvédelmi rendszer gazdaságos kialakítására ad lehetőséget. Ezt a feladatot a találmány értelmében olyan tűzcsap-35 hidráns segítségével oldottuk meg, amelynek lényege, hogy a záró- és szabályozószelep az ahhoz csatlakozó működtetőorsóval a hidránstörzsön kívül van a tűzivízvezetékre építve, és olyan, a fagyhatár alatt elhelyezkedő leürítőnyílással van ellátva, amely a záró- és sza-40 bályozószelep zárt állapotában a szelepnek a hidránstörzs felé nyitott belső terét a külső légtérrel köti össze, a záró- és szabályozószelep nyitásával kényszerkapcsolatban viszont a szelep vízteréből kikerül, és hogy a hidránstörzs csúcspontjának tartományában, a legfelső víz-45 levételi hely felett a záró- és szabályozószelep lezárásakor automatikusan nyíló, a vízoszlopnak a hidránstörzsben lefelé haladása során nyitott, a hidránstörzsben a vízszintnek a leürítőnyílás magasságának tartományába kerülésekor automatikusan záródó légbebocsátó sze-50 lep van elhelyezve. Célszerűen a záró- és szabályozószelep, valamint az alsó hidránstörzsrész közös zárható aknában van elrendezve. A vizuális ellenőrizhetőség megkönnyítésére az akna egy külső árokkal a fenékrésze tartományából kiinduló, 55 az aknába jutó víz kivezetésére alkalmas vezetékkel van összekötve. Egy további találmányi ismérv szerint a leürítőnyílás egy csőcsonkban húzódó furatként van kialakítva, amely csőcsonk a szeleptest egy karimájához van rög-60 zítve és a szelepfedélen tömítetten, a tömítéssel ellátott nyílásban mozgathatóan van átvezetve, mimellett a leürítő furat alsó betorkollása a csőcsonk oldalsó felületén, kitorkollása pedig annak felső homloklapján helyezkedik el. 65 Célszerű továbbá, ha a szeleporsó az aknából ki van 2