159634. lajstromszámú szabadalom • Önlégtelenítő készülék szívornyákhoz egyéb vezetékekhez és hozzá légüst, valamint légszivattyú

3 159634 4 lakoztatnak, amelyben a levegő a szivornyán átfolyó folyadék fölött foglalhat helyet és amely légüst a szivornyával együtt zárt rendszert alkot. A kiváló légbuborékok ekkor a légüstben gyűlnek össze és így a csúcs átfolyási keresztmetszetét nem csökkentik. Amikor a légüst levegővel megtelt, a levegőt kiszivattyúzzák, a vízszintet ismét a légüst tetejéig emelik és így ismét biztosítják a légüst térfogatát a kiváló légmennyiség felfogására. Ez a megoldás üzembiztos. Hátránya azonban, hogy elektromos, önműködő szivattyú esetén az elektromos áram bekötése — nagy távolságok esetén — igen költséges (pl. öntöző és ármentesítő szivor nyáknál), ezen kívül a légtelenítő szivattyú beszerzése, annak elhelyezése és üzeme is költséget jelent. Áramkiesés esetén — ami vidéki helyeken aránylag gyakran előfordulhat — a szivornya üzeme veszélybe kerül. Belső égésű motorral való hajtás esetén a fenti hátrányok közül az áram bekötésének költségei elesnek ugyan, de az üzembentartás épületet és állandó kezelőszemélyzetet igényel és az üzembiztonság csak tartalékegység beállításával érhető el. Történtek kísérletek arra is, hogy a kiváló levegőt a légüstből, illetve a szivornyacsúcsból automatikusan, a leszálló ágon át távolítsák el oly módon, hogy egy, a légüstből, illetőleg a csúcsból induló, megfelelően kis átmérőjű külön vezetékágat lejjebb a leszálló ág belsejébe vezettek vissza. Ez a légtelenítési megoldás azonban mind máig nem terjedt el széles körben, aminek valószínű oka az lehet, hogy alkalmazhatósága bizonyos szivornyaméretek, szállított vízhozam, stb. által meghatározott körön nem terjed túl. Végül ismeretes már az olyan — üzem közbeni önlégtelenítést célzó — szivornyamegoldás is, amely a csúcson — edényt iktat közbe és ugyanekkor a leszállóvezeték keresztmetszeíét kisebbre képezi ki, mint a felszállóvezetéket. A szivornya csúcsában kisebb a nyomás, mint a fel- és leszálló ágban, ezért a folyadékban elnyelt levegő kiválik és az edényben összegyűlik. Ugyanekkor azonban a nagyobb szelvényű edényből a kisebb keresztmetszetű leszálló ágba való beáramláskor perdület keletkezik, amely viszont a közvetlen felette levő légtérrel érintkezve légtölcsért hoz létre és a kivált levegőt (gázt) ismét a folyadékba juttatja. A légtölcsér keletkezését azzal is fokozhatják, hogy a felszálló vezetéket az edénybe érintőlegesen vezetik be. (A szivornya üzembehelyezési légtelenítését légszivattyúval vagy feltöltéssel végzik el.) Ez a megoldás azonban nem üzembiztos. Az eddig ismeretes alakjai ugyanis csak közel állandó sebesség esetén voltak képesek a levegő üzembiztos eltávolítására; belső kialakításuk nem tette lehetővé, hogy alkalmazkodhassanak egy adott időben az edénybe jutó nagyobb levegőmennyiség miatt hirtelen bekövetkező edény-vízszint eséshez. Ilyenkor a vízszint túlzott mértékben megközelítette a leszálló ágnak az edényhez csatlakozó végét: a leszállóágba túl sok levegő és kevés víz jutott ahhoz, hogy a víz-levegő keverék szállítása folytatódhassék s ilyenkor a vízszállítás leállt. Az üzem bizonytalanságát fokozta az a körülmény, hogy az edényben a légtölcsér nem foglalt el központos, függőleges helyzetet, hanem abban a pillanatnyi erőhatásoknak megfelelően változtatva helyzetét, imbolygott, következésképpen légelszívó képessége szeszélyesen változott. Másik nagy hátránya e megoldásnak, hogy az edényben a bejutó levegő felül elhelyezkedve légzsákot alkot és ~a légtelenités ebből a légzsákból való elragadás révén megy végbe. Ennek következtében az ilyen szivornya üzeme a légkiválás során a nyomás alatti átfolyás állapotaiból szabad felszínű átfolyás állapotába megy át, ami lényeges vízhozamcsökkenést és következésképpen lényeges légtelenítőképesség csökkenést okoz. Ezeket a hátrányokat küszöböli ki a jelen találmány, amely változó folyadéksebesség esetén is üzembiztos és nyomás alatti átfolyással üzemelő önlégtelenítő szivornyát szolgáltat. Legegyszerűbb kiviteli alakjában a találmány az üzembiztonságot éri el azzal, hogy az edény folyadékfelszínének területét olyan mértékben növeli meg a leszállóvezeték keresztmetszetéhez viszonyítva, hogy a várható folyadékhozam, ill. gázkiválás változások mértékéhez képest — folyamatos önlégtelenítést feltételezve — a folyadékfelszín esése olyan kicsinnyé válik, hogy a legmélyebb állásában sem éri el, ill. közelíti meg túlzott mértékben a leszálló vezeték száját. A találmány lényege ennek megfelelően ebben az alakjában az, hogy az edény folyadékfelszínének területe többszöröse a leszállóvezeték keresztmetszeti területének. Ez a kiviteli alak különösen olyan esetben valósítható meg könnyen, amikor a szivornyánák vízszintes csúcsszakasza van. Ekkor ugyanis ennek a vízszintes darabnak, ill. egy részének a felszálló ágénál nagyobb átmérőjűre való készítésével tulajdonképpen maga a csúcs alkotja, az edényt s ennek végén — célszerűen excentrikusan — indítjuk a leszállóágat. Ily módon biztosítjuk a szükséges nagy alapterületet, ami, a vízszintesést az általunk megkívánt határon belül tartja. Az edénybe benyúló leszálló ág-darab viszont a légtölcsér stabilizálását szolgálja. A találmány üzembiztos megoldást ad azonban a szivornyánák abban az esetben is, ha az edény vízszintes irányú terjedelmét nem is növeli meg. E kiviteli alakjának lényege, hogy a felszálló- vagy a leszállóvezetéknek az edénybe benyúló sazkasza — teljes hosszában, vagy részben — oldalnyílásokkal (perforációval vagy réseléssel) van ellátva. E csődarab a légtölcsért stabilizálja, az oldalnyílások pedig biztosítják az edényből a folyadék folyamatos beáramlását a leszállóvezetékbe, változó edény-vízszint 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 «0 2