155229. lajstromszámú szabadalom • Eljárás tiofoszforsavészterek minőségének javítására

155229 3 4 nek ki a fogyasztókra és az érzékenység személyektől függően is változhat. A műszaki életben tehát törekvés tapasztalható olyan irányban, hogy a .kártevőirtó hatás fenntartása mellett a melegvérűekre gyakorolt toxicitást minimális 5 értékre icsökkentsék. Ha valamely termék melegvérűekre gyakorolt toxicitása csökkenthető, akkor a termék felhasználási lehetőségei megnövekednek, mivel olyan területeken is felhasználást nyerhet, ahon- JQ nan korábban toxicitása miatt kiszorult. A fentiek alapján világosan látható az, hogy mindazok a műszaki eszközök, amelyeikkel a kártevőirtószerek toxicitása jelentős mértékben csökkenthető a melegvérű állatok tekintetében, igen 15 jelentős műszaki haladást jelentenek a kártevőirtószerek területén. Az i(l) általános képlettel jellemzett vegyület-csoportból az 0,0-dimetil-ditiofosztforil-«-ifenilecetsav etilészterének toxicitása patkányon vizs- 20 gálva SO és 300 mg/kg között ingadozik. A fenti vegyület a 8)34 8114 sz. angol szabadalmi leírás szerint O,0-dimetil-ditioifoszforsav fémalkálisójából etil^a-jbrómHa-ifenilaeetáttal állítható elő. Az 0,0-dimetil-ditiafoszforil-iaHfenilecetsav izo- 25 propilésztere szintén az előbbi eljárással állítható elő, LD 50 értéke patkányon, per os, kfo. 210 mg/kg. Az 50.1171/65 bejelentési számú angol szabadalmi bejelentésből ismeretessé vált olyan (1) CQ általános képletű tiofosztforsavészterek előállítása, amelyeknek LD 50 értéke 1300 mg/kg lehet. (Az LD 50 értéke oly módon határozható meg, hogy egyenlő részben hímből és nőstényből álló 10, egyenként 100—110 g testsúlyú pat- g5 kányt tartalmazó csoportnak gyomorszonda segítségével növekvő dózisokban tiofoszforsavésztereket adagolunk és ily módon az LD 10, LD 50 és LD 90 halálos dózisait meghatározzuk. Az LD 50 értéket a szokásos statisztikai mód- 40 szerrel számítjuk ki.) A fent említett tiotfoszforsavészterek szennyezései közül a következőket soroljuk fel, megjegyezve azt, hogy mindenkor legalább az egyik szennyezés a tiofoszior savészterekben megtalál- 45 ható: alkil-ia-bróim-iö-ifenilacetátOik, 0,0,S-trimetilditiofoszíát, alkilfenilacetátok, alkilmandulasavészterek stib. A felsorolt anyagok patkányokon per os alacsony toxicitási értékeket mutatnak (pl. az 0,0,S-trimetil-ditiofoszfát LD 50 ér- 50 teke 900—1100 mg/kg, lásd J. Agr. and Food Chemistry, 7, 1959, I818—19:3 oldal, etil-icf-bróm^a-lfenilacetát 2000 mg/kg). Ennek alapján meglepőnek minősíthető az, hogy a következőkben ismertetett találmány szerinti eljárással olyan 55 termékek állíthatók elő, amelyeknek LD 50 értéke patkányon, per os, a 2400 mg/kg értéket is elérheti. A találmány célkitűzése szerint az (1) álta- 60 iános képletű vegyületek akut toxicitásának csökkentésére eljárást dolgoztunk ki, amelyre jellemző, hogy az illető vegyületeket adszorpciós anyagokkal, célszerűen poláros jellegű adszorpciós anyagokkal kezeljük, és/vagy az illékony 35 anyagok eltávolítására alkalmas kezelésnek, pl. vákuumdesztillációnak, egyen- és ellenáramú vízgőzdesztilláeiónak vetjiük alá. i(A vákuumdesztillációt vékonyréteges Luwa-típusú filnibepárlóval, vagy töltetes oszlopon vagy a vegyületen történő levegőátbúborékoltatással végezzük.) A találmány szempontjából felhasználható poláros jellegű adszorpciós anyagok közül példaként a következőket említjük: alumíniumoxid, alumíniumhidroszilikátok, szilikiagél, aktivált anyagok stb. Az adszorpciós kezelés önmagában a termékkel vagy valamely oldószerben feloldott termékkel végezhető el. Ha oldószerek jelenlétében dolgozunk, akkor célszerűen apoláros oldószereket, pl. széntetrakloridot, diklóretánt stb. választunk. Ha az illékony szennyezések keverékének eltávolítására vákuumdesztillációt alkalmazunk, akkor a vákuümdesztilláció terméken történő levegőátbúborékoltatással megkönnyíthető. Azt találtuk továbbá, hogy az illékony szenynyezések könnyebben eltávolíthatók, ha a megfelelő oldószerekben képzett oldatokat esetleg az oldószermentes terméket desztilláló oszlopon gőzzel való ellenáramban sztrippeljük. Mivel a tioészterek hő behatására vagy hidrolízis jelenségek következtében elbomlási jelenséget mutatnak, így nem volt előrelátható az, hogy vízgőz jelenlétében kb. 100 C°-on lefolytatott sztrippelést bomlás nélkül elbírnak. Megjegyezzük azt is, hogy az oldatok sztrippelése könnyen és célszerűen beiktatható a fent említett termékek előállítási folyamatába, amelyek egyébként oldószer jelenlétében is könnyűszerrel előállíthatók. A fentiek folytán a gőzzel való' ellenáramban végzett sztrippelés különösen előnyös műszaki megoldást jelent, főként akkor, ha a termék előállítási folyamatába beiktatható. Ha ellenben valamely végtermék tisztasági fokának vagy melegvérűekre gyakorolt toxicitásának javítása szükséges, akkor vagy önmagában a terméket sztrippeljük oldószer . nélkül, vagy más olyan rendszerekben dolgozunk, hogy a végtermék újbóli feloldása ne váljon szükségessé. Az elvégzett kísérletek szerint megállapítható az is, ha a fent említett tioészterek melegvérűekre gyakorolt toxicitása viszonylag magas {pl. LD 50 patkányon per os 300 mg/kg értékekig terjed) és minél alacsonyabb toxicitási szint elérése szükséges, akkor mind az illékony anyagok eltávolítása desztillációval, mind az adszorpciós kezelés is szükséges. A találmány szerinti eljárásban, főként végtermékek esetében az elért eredmény szempontjából a tisztítási műveletek sorrendje nem döntő. Ha azonban a tioészterek LD 50 értéke az előbb említett határt meghaladja (vagyis kisebb toxicitású), akkor a melegvérűekre gyakorolt toxicitás csökkentése szempontjából az adszorpciós anyagok segítségével végzett egylépéses kezelés is elegendőnek bizonyul. Az elmondottakból látható, hogy a találmány szerinti eljárás kivitelezése tehát a tisztítani kí-2