142627. lajstromszámú szabadalom • Térhatású állóképpárok és előállításukra vonatkozó eljárás

Megjelent: 1955. évi június hó 30-án. ORSZÁGOS TALÁLMÁNYI HIVATAL SZABADALMI LEÍRÁS 142.627. SZÁM. 57, 4. OSZTÁLY. - KA-372. ALAPSZÁM. Térhatású állókép-párok és előállításukra vonatkozó eljárás Karácsonyi Géza szabványügyi előadó, Budapest. A szabadalom bejelentésének napja: 1953. március 3. A térhatású álló-fényképek előállítása általában sztereoszkópikus állókép-párok felvételével történik. Az eddig ismert eljárások az alábbi módon készítik rendszerint a képpár összetartozó képeit: 1. egyidejűleg, 2. eltérő időpontokban, általában a szemtávolságnak megfelelő két optikai tengellyel. Az 1. alatti elvet (egyidejűség) követik a legáltalánosabban elterjedt és ismert kétobjektíves felvevőgépek, valamint azok a felvételi eljárások, amelyeknél egyobjektíves felvevőgéppel, tükrös-, vagy prizmás sztereó-előtétek segítségével ugyancsak egyidejűleg készítik el a térhatású, sztereoszkópikus képpárt. A 2. alatti (eltérő-idejű) felvételek általában ritkábban készülnek: pl. egyobjektíves gép áll rendelkezésre sztereóelőtét nélkül stb. IsmereteSj hogy ezideig egyébként azokról a személyekről, objektumokról és eseményekről, stb. álltak rendelkezésre sztereó, térhatású állóképpárok, amelyekről az előbb vázolt felvételi eljárások valamelyikével térhatású állókép-párt, vagy sztereó mozgóképet, plasztikus filmet készítettek. A találmány szerint azonban térhatású állóképpárokat nyerhetünk olyan esetekben is — személyekről, objektumokról, eseményekről stb. — amikor a fent vázolt felvételi eljárásokkal nem készítettek, vagy nem készítenek ugyan sem sztereó áílóképet, sem sztereó mozgófényképet, de készítettek, vagy készítenek ezekről síkhatású, két^ dimenziós vetítésre alkalmas mozgófényképet, sztereóelőtét nélkül, az ismert mozgófénykép felvételezéssel. Ha ugyanis a síkhatású mozgófénykép-felvételezéssel nyert filmszalagon megvizsgálunk egy gyakorlatilag azonos felvételi tárgyú és tartalmú szakaszt, gyakran azt találjuk, hogy e szakasz két filmkockáját egymásra helyezve pontosan; a két képen a részletpontok egy csoportja, vagy összessége nem hozható pontos fedésbe. Ha e fedésbeli eltérés a mozgófénykép-felvevőgép és/vagy a felvételen ábrázolt térségben — a két kocka felvételi időpontja között — bekövetkezett haladó és/vagy forgómozgás következtében állott elő, és ha a fedésbeli különbözőségek a térhatás előidézésére alkalmas határok között vannak, akkor, megállapításom szerint, a két kocka együtt a fedésbeli különbözőség szerinti térhatású képpárt alkot. A találmány szerinti térhatású állókép-párokat a találmány szerinti alábbi kiértékelő-válogató eljárással állítjuk elő mozgófénykép-felvételezéssel nyert olyan filmszalagból, amelyet a felvétel során az általában ismert (és nem sztereó célú) felvételezési eljárással kétdimenziós (síkhatású) vetítés céljára készítettek. Kiértékelő-válogató eljárás: Vizsgálat alá veszünk bármilyen fekete-fehér vagy színes, keskeny-, normál-, vagy széles mozgófénykép-felvételi filmszalagot úgy, hogy a filmszalagon a fent leírt értelmezésű fedésbeli különbözőséggel rendelkező kockákat tartalmazó szakaszokat szemrevételezéssel és összehasonlító-becslő megfigyeléssel megállapítjuk, majd e szakaszon lévő egyes kockákat kettesével — páronként — a sztereó képeknél szokásos módon (szabad szemmel, nézőkészülékkel, sztereó-vetítéssel stb.) szemlélve gondosan egymáshoz hasonlítjuk, összepróbáljuk és térhatásuk szerint válogatva párosítjuk és osztályozzuk; teljes-, csökkent-, túlzott-, vagy torzított térhatású képpárokká. Kívánatos, hogy új felvételeknél a találmány szerinti térhatású állóképpárok nyerése ne esetlegességtől függjön — mint az eddigi mozgófénykép-felvételezésnél — hanem a térhatású filmkockákat tartalmazó szakaszokat e szempontból céltudatosan felvéve, a legeredményesebben állítsuk elő. Elérhetjük e célt a találmány szerinti felvételi eljárással, amely szerint: a? egyébként ismeretes módon történő mozgófénykép-felvételezés azon szakaszainál, ahol a találmány szerinti térhatású állókép-párok nyerése szándékolt, a felvételnél a mozgásviszonyokat — a felvevőgép mozgatásával és/vagy a felvételi térségben végbemenő mozgások szabályozásával — úgy kell összehangolni, hogy á filmkockaképek között olyan mozgásokozta geometriai eltérések keletkezzenek minél nagyobb számban, amelyek