137159. lajstromszámú szabadalom • Kapcsolási elrendezés távközlési vezetéknyalábokhoz

2 137.159 Ismeretes, hogy a csatlakozó vezetékek és hozzájuk tartozó választók hatásfoka, vagyis az összeköttetéseket létesítő vezetékek és választók forgalmas órai foglaltságának összegezett időtartama nagymértékben függ az előző választási fokozatból hozzáférhető nyaláb nagyságától, továbbá, hogy az egy csoportválasztóval elérhető vezetékek szaporítása bizonyos határig lényegesen növeli mindegyik csatlakozási vezeték és hozzátartozó választó teljesítményét. E vezetékek számát az alkalmazott csoportválasztók rendelkezésre álló kijáratainak száma korlátozza. A hatásfok csak akkor közelíti meg kellően az eszményi hatásfokot, ha minden dekádnak, vagyis minden számkijelöléshez tartozó érintkezősornak nagyon sok kijáratot, például 50 vagy 100 érintkezőt adunk, vagy pedig, ha ugyanakkor más eszközöket rendezünk el a teljesítmény fokozására, Például tízes nyaláb egyegy kijáratának forgalmi teljesítménye külön teljesítményfokozó eszközök nélkül a forgalmas órában 28,6 perc. Ez a forgalmi teljesítmény 50-es nyalábnál a forgalmas órában 42,8 percre, tökéletes 100-as nyalábnál 47,4 percre növekszik V = 0,01 veszteségi szám feltételezése mellett. Igen nagy és ezért nagyon költséges választógépek elkerülése végett rendszerint kisebb választókat alkalmaznak, amelyeknél csak kevés kijárat jut egy dekádra. De egyben meg is javítják az ilyen választók hatásfokát különféle eszközökkel, amelyek a következő három osztályba sorozhatok: a) Részben megosztott, ún. lépcsőzetes sokszorozómezők elrendezése. ib) Keverő választók alkalmazása, amelyek hozzáférhetőbbé teszik az ugyanabba a dekádba tartozó következő - választási fokozat választóit. c) Az úgynevezett túlforgás elvének alkalmazása, amely két vagy több dekád kijáratait kombinálja a túlforgásos forgalom kölcsönös lebonyolítására és átirányítására a kívánt számcsoport más választóihoz a legközelebbi választási fokozatban. Ezt az elvet például a 46 560 számú németalföldi szabadalom leírása ismerteti. Az a) alatti mezőtagozás ellen az a kifogás emelhető, hogy a tagozatok gyakran meglehetősen bonyolultak és az eredmény kevés, mert a nyaláb a legmesszebbmenő tagozásnál is csak tökéletlen marad, vagyis csak egy része érhető el a rendelkezésre álló vezetékéknek. Sok esetben tehát inkább keverőválasztókat alkalmaznak, mert így gyakorlatilag tökéletes nyalábok érhetők el. A keverőválasztó hátránya azonban, hogy egy-egy keverőválasztó hatásfoka kicsiny, mert e választókat egyenként kötik be az egyes dekádok utolsó kijárataihoz. Ennélfogva ezekre a választókra csak kis forgalom juttatható és ebből viszont következik, hogy az összforgalom kis részéhez aránylag sok keverőválasztó szükséges. Ennek további következménye pedig az, hogy a választók összes kijáratainak igen nagy része használódik fel a keverőválasztók bekötésére és így a fennmaradó kevés kijárat sokszorozómezejét sok részre kell felbontani, ami nem gazdaságos a kábelezés szempontjából. A c) alatt említett módszer nagyon alkalmas ugyanabban a központban levő választók hatásfokának növelésére, de csak nehezen alkalmazható más központokba menő csatlakozási vezetékekre, mert erre alkalmas kábelhálózatot igényel. A találmány a csatlakozóvezetékek és hozzátartozó választók hatásfokát különböző központok közötti forgalomban is kerülőválasztók alkalmazásával javítja, de a kábelhálózat elrendezésétől függetlenül és annak befolyásolása nélkül. A kerülőválasztók találmány szerinti elrendezése a hatásfokot lényegesen növeli, mert egy-egy kerülőválasztó egy csoportválasztási fokozat több vagy minden dekádjának rendelkezésére áll a többletforgalom lebonyolításánál. Az ezekre n kerülő:választókra jutó forgalom mindazon dekádok többletforgalmának összege, amelyekhez közösen elrendezettek és így az aránylag kevés kijárat, amelyekhez a kerülőválasztókat bekötjük, lényegesen nagyobb forgalommal terhelhető, mint az egyetlen dekád többletforgalmát ellátó keverőválasztós kijáratok. Ebből következik, hogy egyébként azonos elrendezéseknél a kerülőválasztók száma kisebb, mint a keverőválasztóké. Ebből viszont az következik, hogy a csoportválasztók kijáratainaik nagyobb része áll rendelkezésre közvetlen összeköttetéshez a legközelebbi választási fokozat választóival és így az egész többletforgalom kerülőválasztók alkalmazása esetén kisebb, mint keverőválasztók alkalmazásakor. Ezért még kevesebb kerülőválasztó szükséges, továbbá a mezőtagok száma is csökken és így a kábelezés költségei ugyancsak kisebbek. Mindezeket a 11—16. ábrák a következőképpen világítják meg: A 11. ábra két választási fokozatot, mégpedig első és második csoportválasztót szemléltet. Feltételezzük, hogy az első csoportválasztókon van annyi kijárat, hogy a csatlakozási vezetékek tökéletes nyalábja mehet második csoportválasztóhcz. 10 000 vonalas központ a forgalmas órában mintegy 490 összekötőutat igényel. Ha ezeket a tíz dekádra szétosztjuk, úgy minden dekádnak 49 kijáratra van szüksége. Vagyis dekádonként 49 második csoportválasztó az abszolút minimum az adott forgalomnál. Ez esetben tehát 490 első csoportválasztó (500 osztású) és ugyanannyi második csoportválasztó (500 osztású) szükséges. A 12. ábra mutatja, hogy 100 osztású csoportválasztók (10 kijárattal 10 dekád mindegyikéhez) hogyan rendezhetők el ugyanekkora forgalom ellátására a vezetékek teljesítményét fokozó fentebb említett eszközök nélkül. E választók tagozását, valamint a csatlakozóvezetékek és második csoportválasztók szükséges számát és felosztását a tízes nyaláb forgalmi teljesítésmónye szabja meg. Tízes nyaláb csak mintegy hetedrészét tudja lebonyolítani a fentebb említett csoportválasztók dekádjaitól kiinduló 49-es nyaláb teljesítményének. Ezért a sokszorozómezőt, amelyből az első csoportválasztó elérhető, 7 almezőre kell felosztani (megosztott multiplikáció). Így minden almezőnek 70 első csoportválasztója van, amelyek együttműködnek 100 második csoportválasztóval. Ezt a 70-es számot még kissé csökkenthetjük, ha az almezők számát például lépcsőzéssel emel-