75711. lajstromszámú szabadalom • Géphajtású szán

íekek alsó szegmense, ill. annak (z) fogai átnyúlnak, hogy a talajba hatolhassanak. Minthogy menetközben a szántalpak a szán saját súlyából és a hasznos terhelésből eredő terhelés folytán a havat erősen lesajtolják, a hajtókerekek mindig szilárd talaj fölszínre jutnak. A hajtókerekek a szántalpaktól független rúgós elrendezésük és leírt kivitelük folytán akadálytalanul oly mélyre hatolhatnak a talajba, míg csak fogaik a szán előremozgatásához szükséges ellenállásra nem találnak úgy, hogy a szánnak előrehaladása minden körülmények között biztosítva van. A hajtókerekek ugyanis rugóik nyomása alatt éles fogaikkal belekapaszkodnak a talajba és úgyszólván önműködően megkeresik maguknak a szán előrehaladásához szükséges kellő ellenállást. Ekként azonban mindig egyforma ellenállást érünk el úgy, hogy a szán lökés nélkül szalad. A hajtókerekek akár együttesen, akár, mint a megrajzolt kiviteli példában, egyenkint, külön keskeny, teljesen zárt, csupán alul a szántalphasítékokon át nyitott (g) tokkal vehetők körül, hogy a hajtószerkezetet hóval vagy jéggel való betömődés ellen, különösen magas hóréteg vagy hóvihar esetén is biztosan megvédjük. A (g) tokokba bezárt kerekek, mint a 2. ábrából kitűnik, közvetlenül a fölső (B, Y) hossztartók alatt foglalnak helyet úgy, hogy ezek a kerekek előtt és mögött lévő (st) támasztó tartókkal és (x) szántalpakkal teljes keretet alkotnak a védőtok számára. Ebben a kiviteli alakban az (x) szántalpak közvetlenül csak alul nyitott kamrákká lehetnek lriképezrve, azaz a szántalpak a kamrák falaival egy darabból készülhetnek. A kerekek alsó felén a tok (g') oldalfalai a kerekek átmérőinek és legmélyebb helyzetének megfelelő ívalakban vannak kiképezve úgy, hogy a kerekek teljesen betokozva tűnnek föl. Mivel azonban a hajtókerekek egész simán vannak kiképezve, a kerekek a közöttük és a tokfal között esetleg behatoló hótól, jégtől vagy egyéb idegen testtől meg nem rekedhetnek, sőt a kerekek forgása közben a behatolt tes-, tek a sima tokfalon súrlódva megőrlődL nek és így ártalmatlanná válnak. Megjegyzendő még, hogy ezek a keskeny védőtokok hóeke módjára is működnek, amennyiben menetközben a havat oldalra tolják. A berendezés azonban akként is foganatosítható, hogy hónak rátapadását a hajtókerekekre és a tokok belső falára eleve megakadályozzuk olyképen, hogy a kerekeket és a tokot a tokba bevezetett kipuffogó gázokkal melegítjük, mely célból a tokot csővezeték útján összekapcsoljuk a kipuffogóval. Evégből a hossztartókat, p. o. — mint a megrajzolt kiviteli példán — a szánkeret fölső tartóit, csőalakban kiképezve vezetékül használhatjuk. Amint a 3. ábra föltünteti, a (C) kipuffogóvezetékből (c') harántvezeték ágazik ki, amelynek végei (D)-nél a kétoldali csőalakú fölső (B, V) hossztartókba torkollnak. A betorkolási (D) helyek előtt a csövek el vannak zárva vagy a" tartók tömörek. A vezetéken átvezetett kipuffogó gázok a csőtar tokból lefelé ágazó (Z) csődarabokon a tokba ömleng, a kerekeket, a tokfalat és a szántalpakat fölmelegítik, majd a szántalpak (x') hasítékain a szabadba jutnak. A kipuffogó gázok, esetleg a csőtartóknak hátul nyitva hagyott (Y) végein közvetlenül a szabadba is vezethetők. Természetes, hogy a találmány nincs arra korlátozva, hogy a szán előrehaladása hajtókerekekkel történjék, hanem egyéb megfelelő hajtóelemek, mint pl. hajtóhengerek, talpas- és lánckerekek és effélék is alkalmazhatók. Lényeges csak az, hogy a hajtóelemek a szántalpaktól függetlenül rugalmasan elrendezve a szántalpakon átnyúlnak. Különösen előnye a szánnak, hogy ez a kerekeken a ta: lajba való biztos kapaszkodása folytán emelkedéseket és pedig a kísérletek szerint egészen .10%-ig könnyen vesz, anélkül, hogy a szán visszacsúszásától kellene tartanunk. Ugyanezen okból a szán