37272. lajstromszámú szabadalom • Eljárás ónnak elektrolytos úton történő előállítására

— 3 — 4. Az elektrolyt elég erélyes keringést végezzen. 5. Az anóda oldbatlan legyen. A harmaik föltétel értelmében nem szabad az oldatban levő összes nátriumstannátot elbontani, a csapadék még megfelelő minőségben válik le, ha 1 kg. oldatban még 10 g. ón van. Igen jó eredményt érünk el akkor, mikor az elektrolytet egyik kádból a másikba vezetjük át, mely célból a kádakat kaucsuk csövek útján kötjük össze egymással és lépcsőzetesn helyezzük el. A tisztítóból jövő friss folyadékot a legfölső kádba vezetjük be, a keringő folyadék sebességét pedig akként szabjuk meg, hogy a legalsó kádból elfolyó folyadék töménysége valamivel nagyobb legyen, mint a megengedett minimum, a gyakorlatban ebből a célból a sebességet akként szabályozzuk, hogy a legalsó kádban a csapadék kissé feketés legyen. Gondoskodni kell ezenkívül a párolgás következtében elveszett víz pótlásáról is, ebből a célból a legalsó kádból elvezetett folyadékhoz annyi vizet adunk, hogy a szabad nátriumhydroxyd és az erre átszámított lekötött nátriumhydroxyd mennyiségének összege az eredeti (10—12%) legyen. Emez óvatossági rendszabályok figyelembe vételével és a műveletek megfelelő vezetésével világos szürke, kiváló minőségű, jól tapadó és összefüggő ónbevonat csapódik le, mely minden tekintetben összehasonlítható az elektrolytos úton lecsapott rézzel. Ha a használt katódák egész tömegükben ónból állanak, az ón lecsapása után előállított lemezeket meleg vízben való lemosásuk után közvetlenül forgalomba bocsájthatók vagy teszőleges ideig raktározhatok, ha ellenben a katódák fehérbádogból készültek, a lemezek megmosása és megszárítása után az ónt a fehérbádogból könnyen elválaszthatjuk oly módon, hogy a lemezeket megolvadt ónba mártjuk, a hátramaradt ónozott bádogot pedig katóda gyanánt használhatjuk. Eljárásunk szerint oly ónt állíthatunk elő, melyet egy ezredrésznél kevesebb idegen anyag fetrőz. Ha a használt áramsűrűség nem túlságosan nagy, ampére-óránként 0"8 g. ónt választhatunk le, ha azonban az áramsűrűséget nagyobbítani akarjuk, a feszültséget is nagyobbítani kell és ekkor a víz is bomlik, miért a termelési hányad csökken. Eljárásunk az ón elektrolytos leválasztására eddig használt eljárásoknál jóval előnyösebb, mert lehetővé teszi, hogy az ónt a katódán kozvetlenüt, jól tapadó és összefüggő rétegben válasszuk le, miért is ama költségtöbbletet, mely az oldhatlan anódák alkalmazása által okozott nagyobb elektromosenergia-fogyasztásból és a kis termelési hányadból származik, az a körülmény, hogy a régibb eljárásoknál előállított szivacsos fémet hosszadalmas mosásnak, hydraulikus satjókban való sajtolásnak vagy tetemes oxydálódási veszteségeket okozó átolvasztásnak kell alávetni, bőségesen kiegyenlíti. Ez az eljárás — melynél a stannát előállításá és ennek elektrolytos bontása által képezett két különálló főművelet közé a szulfiddal való tisztítást lehet közbeiktatni — rendkívül tiszta fém előállítását teszi lehetővé. A nátriumhydroxydból álló elektrolyt üzemközben a levegőben levő szénsav hatása alatt részben karbonáttá alakul át, de ez a karbonát az üzemet akkor sem zavarja, mikor mennyisége meglehetősen tetemes. Másrészt ha a földolgozott nyersanyag bronznak kénsavban való elektrolyzisénél képződő iszap, az ebben levő szulfátok a nátronlúggal nátriumszulfátot alkotnak, de ez a só az üzemet akkor sem befolyásolhatja károsan, mikor az oldat azzal telítve van. Egyébként eme most jezett fertőző sókat (a karbonátot ós szulfátot) könnyen le lehet választani, ha az oldatot az elektrolyzis befejezte után és mielőtt azt az újabb elektrolyzis céljából stannáttá alakítanók át, lehűtjük, amennyiben eme két művelet között egy kádon vezetjük át, melyet nem fütünk és mely nagy ahhoz, hogy az oldat