23677. lajstromszámú szabadalom • Újítások szekunder batteriákon
az elektromosság behatása alatt nem oxydálódik, lehet azonban vaslemezeket is alkalmazni, ha azokat nikkellel gondosan bevonjuk. A (3 és 4) rudak fából, kemény gumiból vagy más hasonló anyagból készülhetnek. Ezenkívül a tartó oldalán bizonyos számú (5) szigetelő gombot rendezünk el, melyek megakadályozzák, hogy az elektrolytbe sülyesztett elektródák egymással érintkezhessenek. A jelen találmány szerint az oxydálható anyag előállítása czéljából vasmonosulfidot annyira megőrölünk, hogy a részecskék négyzetmilliméterenként krbl. 6'4 nyílással bíró rostán átessenek; ezután ezen anyagból krbl. nyolcz súlyrészt két súlyrész fölaprított grafittal bensőleg összekeverünk, melynek darabjainak azonban valamivel nagyobbaknak kell lenniök, mint a tartó falaiban kiképezett lyukak bősége. Ezen keveréket 20»/0 káliumhydroxiddal megnedvesítjük és ezután alkalmas szerszámmal a váz szakaszaiba betömjük; a szakaszok fölső végébe a massza fölött krbl. hat milliméternyi vastagságban a (6) azbesztrostokat (3. ábra) tömjük be; ezeket a (7) nikkelcsíkkal lefödjük és a (8) nikkelsodronnyal körülkötjük. A kész elektródát már most kálium-hydroxydoldatban elektrolytikus oxydácziónak vetjük alá, a mikor is a kén a káliummal káliumsót képez, mely a masszából kiszivárog, míg a vas hydroxyddá alakúi át. A káliumsó diffúzióját az áramirány többszöri megfordítása által segíthetjük elő és ezáltal az elektróda masszáját váltakozva oxydácziónak és redukcziónak vetjük alá addig, míg a ként teljesen ki nem hajtottuk. Mivel a vas a vizet föl nem bontja, a vas és grafit között lokális hatás nem lép föl. A vas az említett módon való oxydáczió következtében térfogatnagyobbodást szenved és ennek következtében grafittal össze lévén keverve, a tartó falaira erős nyomást gyakorol, miáltal a massza eredeti elhelyezkedésének megzavarása megakadályoztatik, még ha túltöltés következtében erős belső gázképződés is lép föl. A monosulfidot azért alkalmazzuk, hogy a legkisebb térben is a vasoxyd maximális mennyiségét biztosítsuk oly alakban, mely elektrolyzis útján fémmé redukálható. Megszárított vasoxyd nem redukálható az áram által bizonyos határon túl; a különböző masszák vassókból hydrogén által redukált vasszivacs pedig csak csekély mérvben oxydálható az áram által; a ferrihydroxydok igen nagy térfogattal bírnak és előzetes szárítás nélkül nehezen alkalmazhatók, azoknak megszárítása pedig oly változásokat idéz elő, melyek a vas ezen vegyületeit az elektromos áram ellenében majdnem érzéketlenné teszik; a nagy térfogatú ferrihydroxydok pedig csupán lassú redukczióra képesek. És tényleg a redukczióra a vasnak csupán a leirt módon előállított hydroxydja alkalmas; hasonló szolgálatokat tesz ugyan a közönséges ferrihydroxydból vízben néhány órán át folytatott főzésnél képződő monohydroxyd is, de ezt nagy térfogata következtében nem adagolhatjuk a tartó szakaszaiba oly mennyiségben, mint a mennyi a monosulfid oxydácziója folytán keletkező liydroxydnál lehetséges. Ha a hydroxydot a leirt módon a monosulfidból egyhuzamban állítjuk elő, akkor ezen oxydot igen kompakt alakban nyerjük és az egyszersmind az elektromos áram által tökéletesen redukálható. Másrészt, a mint említettük, finoman elosztott vas is képződik, mely az elektrolytikus oxydácziónak alávetve nem képez oldható forratot. Ezen oxydált elem eszerint teljesen permanens, a miért is az elektrolyt a munka bármely szakában nem módosúl. Az oxygént összegyűjtő anyag gyanánt a nikkel és kobalt alacsony oxydjait találtuk legalkalmasabbaknak, melyek alkáli oldatban egy vezetővel érintkezvén, az elektrolyzis útján magasabb oxydácziófokra emelhetők és ezután ismét igen könnyen redukálhatok. Ezen anyagokból már most az oxygént összegyűjtő oly anyagot alkothatunk, mely nagy kapaczitással bír, könynyű és az eddig alkalmazott anyagoknál sokkal állandóbb. Sem a nikkel-, sem a kobaltoxyd számbavehetően nem oldódik az alkálikus elektrolytben. Mindkettő a használatban ugyanazon feszültséget mutatja, a nikkel azonban csekély beszerzési ára
