23096. lajstromszámú szabadalom • Berendezés közúti vasutaknak egyenárammal vagy egyfázisú váltakozó árammal való vontatására

az elrendezés előnyösen akként van foganatosítva, hogy maguk a kengyelszárak végei (3. ábra) vannak rugókká kiképezve. Az (í) és (2) kengyelek a (7) szárral összekötött (6) vezeték segélyével a földalatti (5) villamos vezetékkel vannak összekapcsolva. Minden kocsi tetején a (11) áramszedő keret van elrendezve, mely, midőn a kocsi az egyik kandeláberhez ér, az illető oldalon lévő kengyelhez súrlódik, minek következtében az áram a kocsinak (később leírandó) készülékeibe vezettetik és a szokásos módon a síneken keresztül az áramfejlesztő telephez folyik visssa. A (11) áramszedő a kocsi végei közelében fémgyűrűkkel van ellátva, melyek egymással és az áramszedő többi részeivel argentanból vagy más közepes vezetőképességű anyagból készült pántok segélyével vannak összekötve. Ezen gyűrűcsoportok négy rheostatot képeznek és akként vannak elrendezve, hogy bármely irányban is halad a kocsi, az áramkör zárása és megszakítása mindig ezen rheostatokon át történik, melyek, annélkül, hogy a kocsit bármikor is meg kellene fordítani, tisztán a kocsi haladó mozgása folytán kapcsoltatnak fokozatosan be és ki. A kanlelaberek helyett az (1, 2) kengyelek hordására természetesen külön tartókat is alkalmazhatunk, ha azonban a viszonyok megengedik, akkor már aestetikai szempontokból is czélszerűbb a kandelábereket az említett czélra fölhasználni, a mennyiben ily elrendezésnél semmi sem zavarja az utcza külső képét. Az áramtöltő helyeket magán az úttesten is rendezhetjük el. Ily esetben azonban gondoskodnunk kell arról, hogy az áramtöltő helyek kontaktusrészei a gyalogjárókat és a lovakat ne veszélyeztessék, a miért is, ha azok egymáshoz közel, pl 2 — 3 méternyire vannak elrendezve, okvetlenül oly ki- és bekapcsoló szerkezeteket kell alkalmazni, melyek mihelyt a villamos kocsi valamely áramtöltő helyen túlhaladt, az illető kontaktusokat a vonalvezetékből önműködően kikapcsolják és viszont, midőn a kocsi az áramtöltő helyhez jut, önműködően bekapcsolják. Bármily egyszerűen is konstruáljuk azonban az ily szerkezeteket, azok nagy számuknál fogva a vonal építését annyira megdrágítják, hogy az ily elrendezéstől el kell tekintenünk. Ha azonban az áramtöltő helyeket egymástól 20—30 méternyi távolságban rendezzük el, akkor az egész berendezés sokkal egyszerűbbé válik, a mennyiben ezen esetben a kontaktusokat egy védőszekrénynyel vehetjük körül, mely a pályatestből oly módon kiáll, mint azon utkövek illetőleg pedkák, melyek nagy városok nagyobb forgalmú útjainak közepén alkalmaztatnak oly czélból, hogy az egy irányban haladó kocsik az út egyik oldalán maradjanak és hogy a gyalogjárók az úton való átjárásnál az egyik oldalról előbb az út közepéig és alkalmas pillanatban a másikoldalra mehessenek. Az 5. ábrában oly védő szekrénnyel ellátott áramtöltő hely függélyes metszete van föltüntetve. Az öntött vasból készült és a (15) hosszhasítékkal ellátott (12) szekrényben a földalatti (14) vezetékkel összekötött (13) kontaktusok vannak szigetelten elrendezve. Maga a kocsi az egész hosszán végigterjedő (16) rudat hordja, mely mindegyik végén két-két (17) csúszó kontaktussal van fölszerelve, melyek a (18) rugók segélyével a (13) kontaktusokhoz szoríttatnak és a (16) rúddal alkalmasan szerkesztett ellenállások segélyével vannak összekötve. Ily módon a (16) rúd két végén ugyanoly szerepet játszó rheostatokat létesítünk, mint a 4. ábrában föltüntetett foganatosítási alaknál. A (16) rúd a kocsival a (19) rúd segélyével van összekötve, mely a (12) szekrény (15) hasítékán végighalad. A (12) szekrények, melyek alkalmas módon a sínekkel vannak összekötve, egy csövön át az utczai csatornával közlekednek. A 6. ábra egy egyvágányú vonal sematikus képét láttatja, melynél a (20) vágány a (21) út közepén van elrendezve, a (12) szekrények pedig az előzőkben leirt módon vannak berendezve.