19984. lajstromszámú szabadalom • Elektromótor tetszőleges fordulatszámmal
— á — A (c) horgony egyik végén csapágyban ágyazott csappal bír és körüle foroghat. A horgony tengelye a mágnesmagok szélével fekszik egy síkban úgy, hogy minden állásban a horgony tengelyvége minden pólushoz közvetlen pólközelsegben álljon. A horgony másik szabad vége megfelelő horgony alak vagy a mágnesek ferdén való elhelyezése által rövid lengések számára tért nyer. A gép nyugodt járása és horgony odatapadásának elkerülése czéljából utóbbi az (a) mágnesmagokkal közvetlen érintkezésbe sohasem jöhet, de czélirányos a közeledhetési maximum teljes kihasználása. Miután a magnetikus vonzóerő a horgonytávolsághoz fordított geometriai haladvány viszonyában áll, a mágnesek vonzó hatása annál előnyösebben nyilvánul, minél kisebb a horgony lengési szöge; bizonyos raczionális határt azonban ezen téren sem léphetünk át, mert gyakorlatilag használható gépnél a horgony szabad vége által leírt kis ívutat kell megfelelő körmozgássá átváltoztatni. Ez karrendszerű áttétellel történik. A (c) horgonnyal ugyanis (d) egyenlő karú emeltyű áll szilárd összeköttetésben, még pedig úgy, hogy forgási pontja az (e) horgonytengelybe essék. Az eredő kilengésnek nagyobbnak kell lenni, a horgony kilengésénél. Ezen emeltyű végei össze vannak kötve a rövidebb, de ugyancsak két egyenlő karú (f) emeltyűvel. Az összekötő rudak hosszirányban állíthatók azon czélból, hogy lehetségessé tegyük a horgony pontos beállítását. Az összekötő rudak végei és az emeltyűvégek (g) hasított ágyazatban nyugosznak. Ilyen emeltyűt annyit teszünk egymás mellé, míg egy (h) végső emeltyű elegendő utat tesz meg arra, hogy (i) hajtórúd segélyével egy görbített tengelyt hajtson. Egy előírt, két mágnesből és közös horgonyból álló elemi szisztéma a vonzási periódusok végfázisában levő két holtpont miatt általánosságban csak egy mozgásban lévő tömeg (lendítő kerék, mozgásban lévő jármű) tehetetlenségi nyomatékának segítségbevételével képzelhető. Legalább két ily leírt elemi szisztémájú motornak a lokomotív két gőzhengeréhez hasonló kapcsolása, tehát két forgattyúnak 90 illetőleg 60°-kal való elhelyezése által nyer a mótor gyakorlati alakot. Az üzemáramnak a mágnesekhez való vezetése oly módon kell, hogy történjék, hogy azon pillanatban, melyben egy mágnes a horgonyát teljesen magához vonzotta, az áramkörből kikapcsoltassék és helyette az ellenmágnese kapcsoltassák be. A váltakozó ki- és bekapcsolást eszközlő kommutátort a 4. és 5. ábrák mutatják Áll pedig ezen kommutátor egy fémczilinderből, melybe két horony van esztergályozva, miáltal három (k 1 m) dörzsgyűrű keletkezik, melyek közül az egyik pl. (m) egészben marad, míg a másik kettő egy fél körívvel akként rövidíttetik meg, hogy a megmaradó két fél körív közepe diametral áll egymással szemben. Három (n o p) kefe a dörzsgyűrűk szélességéhez van szabva és az ellenkező végeken a (q) tengely körűi forogható, nem vezető anyagból készült (r) tartóra egymástól elszigetelve vau fölerősítve. A dörzsgyűrűk közeit nem vezető anyaggal (fiber, ebonit) töltjük ki, úgy hogy a kommutátor részleges vezetőképességű sima czilindert alkot. A mágnes spirálisaiban föllépő önindukczió megszüntetése czéljából a kommutátort, melyet (t) hajtótengelyre az (s) állítógyűrűk közé helyezünk, empirikusan állítjuk be, úgy hogy a gép üres járatánál a lehetséges legnagyobb fordulatszám adódjék. Ezen helyzetben azután erős (u) spirálrúgóval (vagy általában valamilyen rúgóhatással) tartatik meg. A (v) kefetartó (r) szögemeltyűvel vau összekötve, melyen a főzárókörbe vagy valamely mellékzárlatba kapcsolt (x) solenoid (w) magja függ. Ha üzemközben a gép megterhelésében változás történik (a fordulatszám kisebbedése) vagy, ha áramingadozás lép föl, akkor a solenoid hatása következtében a kefék és a kommutátor közötti súrlódás nő vagy csökken, miáltal a kommutátorrúgó feszültségének' legyőzése mellett a kommutátornak a
