17129. lajstromszámú szabadalom • Eljárás hézagos fásszőlőoltványok előállítására

- 2 — Ezen oltási eljárásnak alapelve a növényélettannak azon ismert jelenségén nyugszik, hogy a kambiumnak osztódó sejtjeiből keletkező kallusz, a növénytest összes szerves részeinek elemeit fejtve magában, már legelső tömörülésében láthatólag képezi a háncs, a kambium és legott mellette a a faszövetet. Ha már most azt a kalluszt, amely ilyetén képességgel bir, nem bocsátjuk be az összeillesztett oltvány szerves építménye közé, mi sem természetesebb, mint hogy ezen kiszorított növényépítő és így forrasztó sejt- és szövettömeg az összeragasztandó sebhelyek körül nem nyervén helyet, onnan kitörni kénytelen és a háncs külső kérgén helyezkedik el, ahol neki semmi hivatása nincs. Ha pedig szoros gummikötéssel légmentesen gátoltatik meg terjeszkedésében és a háncs külső részein való lerakodásban, akkor meg épen el van vonva fölszaporodásának lehetősége, ami az alábbiakban kifejtendők szerint az összeforradásnak sarkföltétele. Az eddigi eljárásoknak főhibája tehát abban keresendő, hogy a kallusztermelésnek szükségét nem ismerte föl s másrészt, hogy a termelődött kalluszt oly helyen engedte összegyűlni, ahol az hivatását nem teljesítve, kárbaveszett. Az eddigi eljárás nem vette észre azt a különbséget, mely a szőlő fás-oltása és egyéb növényi oltások között azoknak kezelése dolgában fönforog. Mert minden oltásmód, melynél a nemes gally a szabad légkörbe jut, megköveteli a metszlapok szeros és közvetlen összeillesztését, amenyiben az oltógally csak így az alanyból föltoluló nedvek átszivárgása útján tartatik életben. Világos tehát, hogy ha az oltás lapjai szoros és közvetlen összeköttetésbe nem hozatnának egymással, a nemes ág, élelemhiány miatt, azonnal elhalna. A szőlőtőkétől elválasztott venyigén, kézben készült oltványok azonban még nem bírnak gyökérzettel s így nem képesek a talaj tápnedveit gyökérnyomás útján élvezni. Táplálékukat tehát azon chlorophyll sejt-termésből nyerik, amely a venyigébe az elmúlt évben beraktároztatott. Hogy ezen sejtek életre keljenek, az oltványt egészen el kell takarni földdel, hogy a talajnak nedvessége és melegsége mozgásba és duzzadásba hozza a kambium osztódó sejtjeit. Itt tehát nem az alany táplálja az oltó-gallyat, hanem azok magukat táplálják külön-külön, a talajnedvek által. Azonban ezen önálló táplálkozásnak az az eredménye, hogy úgy az alany, mint az oltó-gally képes arra, hogy kalluszt bocsásson ki háncsai alól, tehát kalluszt termeljen. Mint ebből látható, az eddigi eljárásnak éppen az képezte főhibáját, az hogy erre a bőséges, kétszeres kallusztermésre figyelmet nem fordított s azt veszendőbe hagyta menni. Jelen találmány tárgya tehát e hibákat úgy orvosolja, hogy a kalluszt bebocsátja az összeforrasztandó növénytestek közé, hogy ott a sejtek fokozatos szaporodása és feszítő erőt gyakorló tömörülése által hatályosabban eszközölje az összeforrasztás müveletét ; e végből hézagot hagy az oltvány készítése alkalmával a belső síklapok között, amint azt a mellékelt rajzlapokon példa gyanánt az 1. és 2., valamint a 3. és 4. ábrák mutatják, hol az előbbiek oly fordított nyergezést tüntetnek föl, melynél az ék, — nagyobb hézag nyerése okából, — mélyebb kiszeléssel készült, míg a 3. és 4. ábrabeli fordított nyergezésnél homoruan metszett ék van alkalmazva. Az eddigi és ezen új eljárásnak összehasonlításából tehát kitűnik, hogy: 1. A régi fás-oltásoknak legfőbb elve a kambium-szélek kölcsönös és pontos találkozása és szoros összeillesztése volt, oly végből, hogy a nedvátszivárgás a háncs alól és vissza legott meglelje útját. A találmánybeli eljárásnál azonban sem a kambium találkozása, sem a szoros érintkezés nem szükségszerű kellék az oltás sikeréhez. Sőt, a szoros érintkezés elvével egyenes elentétben, hézagot kell hagyni a síklapok között, amely tér helyet ad a légmentes gummikötéssel odaterelt kallusznak, azon czélból, hogy az itt fölszaporodva, feszítő erőt fejthessen ki és terjedése közben ön-