Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1973 (78. évfolyam, 1-12. szám)
1973-12-01 / 12. szám
954 SZABADALMI KÖZLÖNY 78. ÉVF. 1973. ÉV 12. szám 14. §-ának (3) bekezdése értelmében az átadó vállalat ilyen irányú kívánságára az átvevő' vállalat ellenértékét köteles fizetni. A jelenleg hatályban levő R. már ismertetett 6. §-ának (5) bekezdése értelmében az újítás alapján készült termék felhasználása esetén az újítót a felhasználóval szemben anyagi elismerés csak akkor illeti meg, ha a termék felhasználása önmagában is újításnak minősül. A gyakorlatban felmerült esetek egy része arra utal, hogy a most említett rendelkezés helyes értelmezése nem mindig egyöntetű. Előfordult, hogy a munkáltató a dolgozójának egy konkrét termék (berendezés) újszerű szerkezeti kialakítására vonatkozó újítását megvalósította, az újítás tárgyát üzemszerűen előállította, majd a berendezéseket a kereskedelmi forgalomban értékesítette. Az újszerű terméket megvásárlók szívesen fizették ki az árucikknek az újítási díjjal, illetőleg az újítás kidolgozásával felmerült ráfordításokkal arányosan növelt ellenértékét, mert a gépi berendezés használata önmagában gazdasági előnyt jelentett a korábban használt berendezés üzemeltetési költségeihez viszonyítva. A munkáltató és az újítást kidolgozó munkavállalója ezután megállapodott abban, hogy a munkáltató a további gyártás után nem fizet újítási díjat. Az újító újítói jogait és díjazási igényét a jövőben közvetlenül a berendezések megrendelőivel, vásárlóival szemben fogja érvényesíteni Az újító a későbbiekben a megrendelőkkel „szabályszerű” újítási hasznosítási szerződéseket kötött A szerződésekben a berendezés használatával kapcsolatos újítási jelleget akként körvonalazták, hogy a megrendelők korábban az újítás alapján készült terméket nem használták, illetőleg az újszerű berendezés használata kimunkálható hasznos eredménnyel jár. Az újító emellett vállalta azt is, hogy a megrendelő vállalatok telephelyén optimális műszaki és gazdasági hatásokat kiváltó módon alkalmazza a berendezést. Jóllehet, a munkáltató hozzájárult az újítói jogok ilyen módon történő érvényesítéséhez és ez az újító számára anyagi szempontból előnyösebb is volt, kétségtelen, hogy a munkáltató az említett hozzájárulásával „az újítást hasznosító vállalat” jellegét nem szüntette meg, mert a szóbanlevő megállapodást követően is üzemszerűen gyártotta az újítás szerinti terméket. Adott esetben a R. 6. §- ának (5) bekezdése értelmében alapvetően azt a kérdést kell vizsgálni, hogy az újítás alapján készült termék felhasználása önmagában újításnak minősül-e. Ennek a kérdésnek az elbírálása azonban nemcsak jogi, hanem műszaki szakértelmet is igényel. Ha a műszaki szakvélemény mérlegelésével kialakított jogi álláspont szerint a termék (berendezés) felhasználása önmagában újításnak nem tekinthető, kétségtelen, hogy a munkáltató és a dolgozója között az újítás más vállalatok által történő hasznosítása tárgyában létrejött megállapodás sem teremthet jogszerű alapot a termék felhasználóival szembeni díjkövetelésre. A vázolt kérdés körében érdemes rámutatni a Legfelsőbb Bíróság egy, - bár a 29/1959. (V. 10.) Korm. számú rendelet alkalmazásával kapcsolatos - iránymutató állásfoglalására. A Polgári Jogi Döntvénytár III. kötetében 13. sorszám alatt közzétett állásfoglalás szerint: „Újítási díj fizetésének a kötelezettsége kizárólag a megvalósító vállalatot terheli. Az újítót nem illeti meg az újítási díj azzal szemben, aki az újítás tárgyát az újítás üzemszerű megvalósítójától megrendeli és megvásárolja, illetőleg aki az ekként megszerzett újítás tárgyát használja.” A Legfelsőbb Bíróság határozatának tanulmányozása során kitűnik, hogy a jogértelmezés a 29/1959. (V. 10.) Korm. számú rendelet 3., 8. és 12. §-aihoz fűződik. A rendelet 3. §-ának (1) bekezdése szerint az újítási javaslatot annál a vállalatnál (állami szervnél) kell benyújtani, amely annak megvalósítására az újítás tárgyánál fogva hivatott. A 8. § (1) bekezdés értelmében az újítási javaslattal kapcsolatban a kísérletre, illetőleg a mer valósításra vonatkozó szerződést a megvalósító szerv vezetőjének kell az újítóval megkötnie. A 12. § (1) bekezdés szerint az újítónak járó díjat az a vállalat (állami szerv) köteles kifizetni, amelynek vezetője az újítóval a megvalósításra vonatkozó szerződést megkötötte. Végezetül még egy - a vállalatok, de az újítók szempontjából sem elhanyagolható - kérdés. A R. 13. §-ának (4) bekezdése lehetőséget nyújt szerzőségi, társszerzőségi igény érvényesítésére. Amennyiben a bíróság jogerősen megállapítja, hogy egy konkrét, hasznosított újítás szerzője nem az újítási díjat már felvett személy, hanem a szerzőségi igényt érvényesítő felperes, kérdéses, vajon a tényleges, valódi szerző újítási díját ki tartozik viselni. A korábban hatályban volt 29/1959. (V. 10.) Korm. számú rendelet e kérdésben megfelelő eligazítást tartalmazott. E rendelet 2. §-ának (5) bekezdése értelmében ha a javaslatot benyújtó személy a határozat meghozatala előtt már vett fel újítási díjat (díjrészletet), azt a határozattal jogosított részére átadni, illetőleg vele megosztani csak akkor köteles, ha a díj felvételének időpontjában tudott, vagy tudnia kellett arról, hogy a szerzőségre (társszerzőségre) más már igényt támasztott. Az újítási díj (díjrészlet) újbóli folyósítására a megvalósító vállalatot (állami szervet) kötelezni nem lehet. A jelenleg hatályban levő R. kifejezett rendelkezése hiányában háromféle megoldás kínálkozik: a hasznosító vállalat köteles a jogerős bírósági határozattal utóbb megjelölt szerző díjigényét kielégíteni, vagy a szerzőséget „elvesztő” személyt kell kötelezni, hogy a valódi szerzőnek fizesse vissza a felvett újítási díjat, illetőleg arra az álláspontra is tehet helyezkedni, hogy a szerzőséget elvesztő személy csak rosszhiszeműsége esetén tartozik a díjat átadni, míg a hasznosító vállalat a későbbi, „valódi” szerzőnek díjat fizetni nem köteles. Anélkül, hogy a korábban hatályban volt jogszabály rendelkezéseit alkalmaznánk, - nézetem szerint - csak az első két változat szerinti megoldás lehetséges. Felfogásom szerint a két változat közül is csak a második felelne meg az általános jogpolitikai szempontoknak. „Álszerzőség” esetében ugyanis az újítási javaslatot elfogadó, majd azt hasznosító és díjazó vállalat általában „vétlen” a korábbi szerzőség elismerésében. Az a személy viszont, aki az újítási megoldást sajátjaként jelenti be, — holott utóbb ennek ellenkezője derül ki, - nemcsak a tényleges újító anyagi érdekeit veszélyezteti, hanem a valódi szerzőnek a szellemi alkotáshoz fűződő személyi jogait is megsérti. Magatartása tehát fokozott rosszallást érdemel és ennek jogi következményeit megfelelően le kell vonni. Kétségtelen, hogy a „valódi” szerző szempontjából kedvezőbb volna, ha a megfelelő anyagiakkal rendelkező hasznosító vállalat ellen fordulhatna díjkövetelésével A hasznosító vállalat egyébként is visszakövetelhetné - kártérítésijogcímen is - a korábbi „vélt”’ szerzőnek már kifizetett újítási díjat. Az újító szempontjából jelentkező előnyök mellett azonban nem hagyható figyelmen kívül a nemegyszer rosszhiszemű, más személyiségi jogait sértő magatartással szemben erkölcsileg és jogilag indokolt fellépés általános - preventív - hatása sem. Dr. Mező Béla
