Szabadalmi Közlöny, 1938 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1938-01-03 / 1. szám
4 SZABADALMI KÖZLÖNY 1. szánt. P jenek, hogy minden szakértő a tárgyat a leírás nyomán előállíthassa . (32. §.). Észreveszi a figyelmes olvasó, hogy a törvény itt «minden» szakértőről szól, míg a már említett 32. §. csupán a «szakértők» szót használja jelző nélkül. Felmerülhet a kérdés, vájjon különböztetni akarja-e a törvény ezt a szakértőt attól, akiről a 32. §. szól? Aligha, amire mutat a mondat végén a 32. §-ra való hivatkozás is. Nem következtethető ilyen megkülönböztetési szándék abból sem, hogy a megsemmisítési § a 32. §-hoz hasonlóan az előállításnak a leírás alapján való lehetőségét megkívánja ugyan, ámde hangoztatja, hogy ez a követelmény csupán a találmány tárgyára s a létesítésére szolgáló eszközökre szorítkozik. Látjuk, hogy az említett törvényhelyek szövegét egybevetve azzal, amit szabályozni kíván- J nak, aligha adható a 32. §. és a 21. §. szakértőjének más és más értelmezés, jóllehet a két szöveg egymástól nagyon különböző szavak- j kai fejezi ki azt, amit mind a kettő akar. Talán helytálló az a megállapítás, hogy a 32. §. szakértője, akár a 35. §. 2. pontja alapján j folyamatban levő felszólalási eljárásban jut szóhoz, akár a 21. §. 4. pontján alapuló megsemmisítési perben, mindig a megtámadott bejelentő, illetve szabadalomlulajdonos szócsöve, amiből következik, hogy Pp. 269. §-ának rendelkezésével összhangban ő tartozik vitás esetben bizo, oN nyílani azt, hogy a támadó részéről kétségbe- Vont szaktudással a szakértőnek rendelkeznie kell, hiszen e nélkül szabadalmat nem kaphat, illetve nem tarthat fenn. Vizsgáljuk most, hogyan szabályozza a törvény a szakértő szerepét akkor, amikor a támadás a 35. §. 1. pontján, illetve a 21. §. 1. pontján alapszik. E §-ok mindegyike a törvény \1—3. §-aira utal, mely §-ok közül szakértőt csak a 3. §. említ és pedig 1., valamint 2. pontjában. ÍE törvényes rendelkezések szerint akkor nem , tekintendő újnak a találmány, tehát e címen a szabadalmat akkor kell megtagadni, illetve a megadásra visszaható hatállyal akkor kell azt megsemmisíteni, ha közzétett nyomtatvány vagy egyéb sokszorosítás, nyilvános gyakorlatbavétel vagy kiállítás útján annyira ismeretessé vált, hogy szakértők által használható volt. Ettől a szakértőtől nem azt kívánja a törvény, amit a 32. §. szakértőjétől, hogy a találmány tárgyát előállítani, hanem, hogy azt használni tudja. Van-e e kétrendbeli szakértő megkívánt szaktudása közt különbség, s ha igen, mëïinviségi vagy minőségi különbsége-e ez? Az kétségtelen, hogy mind a 32. §. mind a j 3. §. szakértőjének kell olyan tudásának lennie, ' amely őt műszaki feladatot megoldó leírások, tárgyak és eljárások megértésére képessé teszi, ; sőt olyannak is, amely ezeknek a használatát j számára lehetővé teszi; azt azonban nem mondja i a törvény, hogy a 3. §. szakértőjének a talál- ' . (rbjl&u iurrpiOM **Е'^*‘mány vagy szabadalom tárgyának előállítására éppen úgy képesnek kell lennie, mint a 32. §. szakértőjének. Annak az eldöntése nélkül, hogy a 32. és a 3. §. szakértőjétől szaktudás szempontjából a törvény ugyanazt kívánja-e, vagy sem, az kétségtelenül megállapítható, hogy n 3. S. szakértője, akár a 35. §. 1. pontja alapján folyamatban levő felszólalási eljárásban jut szóhoz, akár a 21. §. 1. pontján alapuló megsemmisítési perben, mindig a támadó felszólaló, illetve felperes szócsöve, aki vitás esetben — a Pp. fentidézetf §-ának rendelkezésével összhangban — bizonyítani tartozik, hogy a védekező részéről kétségbevonl szaktudással a szakértőnek rendelkeznie kell. Nem találmányi jelleg, hanem újdonság kérdésének mutatkozik ennélfogva az a támadás, hogy a bejelentés, illetve szabadalom tárgya az újdonságrontó adatokhoz képest nem találmány, aminek folyómányaképen itt a 3. §. szakértője jut szóhoz, akit a támadó fél beszéltet s akinek a szavaiért a támadó... fél felelős^ E felelősségnek eivitázhatatlan velejárójar hogy a bizonyítás itt a támadó felet terheli, aki eredményt csak a- bizonyítás sikere esetén érhet el. Akár a bejelentő, illetve a szabadalomtulajdonos, szólaltatja meg az említett szakértőt, akár a felszólaló, illetve felperes, mindig a bíróság van hivatvá megállapítani és kellőképen megokolni, hogy a bizonyításra kötelezett félnek mennyiben sikerült bizonyítani. Ennek eredményeképen a bejelentő, illetve a szabadalomtulajdonos ügyvesztessé válik, ha a bíróság kérdésére nem tűST'meggyőző választ adni arra, hogy a megvalósításhoz szükséges, de a leírásban kifejezésre nem juttatott, szakdolgokat a szakértőnek honnét kell tudnia., De éppen így ügy-vesztessé válik az a támadó felszólaló vagy felperes, aki bírói kérdésre nem tud meggyőző adatokat szolgáltatni annak a bizonyítására, hogy olyan szaktudás, amely a szakértőt arra képesíti, hogy a közzétett nyomtatványok vagy egyéb sokszorosítások, illetve a nyilvános gyakorlatbavétel vagy kiállítás adatai ismeretében a találmány tárgyát használhassa, a szakértőnek miből állott rendelkezésére? A kifejtettekből világos, hogy a törvénynek ilyen értelmezése mellett ezek a szakértők is szinte testet öltenek és ami a legfontosabb: felelőssé válnak. A bíróság tehát az ilyen esetekben a bizo- ^ »P nyitásra kötelezett fél adataira támaszkodva * dönti el a szakkérdést és vonja le mindezeknek ’az előzményeknek perrendszerű következőié-^„ • nyeit. . Láttuk, mekkora ezekben a kérdésekben a bizonyításra kötelezett fél felelőssége. A _bíróság ezeken a pontokon — döntésével — osztozik ebben a felelősségben, ám a döntésnél felette lebeg annak a tudata, hogy akkor, amikor a szabadalomtulajdonos a szabadalomadta külön-
