Szabadalmi Közlöny, 1918 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1918-06-01 / 11. szám
>28 SZABADALMI KÖZLÖNY 11. szám. a megkülönböztető jelleget nélkülözik, nyelvileg élesen választja el a többi egy vágj' két csoporttól a „vagy“ (ou bien) kifejezés és hogy a 2. pont második bekezdése olyan rendelkezést tartalmaz, amely nyelvileg csupán az első csoportbeli védjegyekre vonatkoztatható, amenynyiben azt mondja, hogy a megkülönböztető jellegnek a megítélésénél az összes ténykörülményeket, különösen a védjegy használatának a tartalmát kell figyelembe venni. Már nyelvileg sem vonatkoztatható a szóban levő rendelkezés más védjegyekre, mint azokra, amelyeket egyéb okból, mint a megkülönböztető képesség hiányából, vissza lehet utasítani. (Emellett különben a rendelkezésnek történeti előzményei szólnak. A rendelkezést a washingtoni konferencia Svédország képviselőjének javaslatára tette magáévá). Az olyan védjegyeknél, amelyek köznyelven vágj' állandó kereskedelmi gyakorlat szerint használatossá váltak, egyáltalában szó sem lehet arról, hogy valamelyik iparos- vagy kereskedő által történt használatuk folytán árúinak vagy vállalatának ismertető jeleivé váltak, mert ez, tekintve, hogy közhasználatban vannak, merő lehetetlenség. A fölebbező félnek az az állítása tehát, hogy a 2. pont második bekezdése az első bekezdésben fölsorolt összes védjegyekre vonatkozik, helyt nem áll. Ugyanaz áll az első bekezdésben fölsorolt második csoportbeli védjegyekre is; amennyiben ott az olyan védjegyek vannak az oltalomból kizárva, amelyek alkalmasak arra, hop.v az árú minőségének stb. jelzésére szolgálhatnak (pouvont (servir) és nem az ügydöntő, vájjon azon tényleg az árú minőségének stb. a jelzésére használtattak-e, miáltal kifejezésre -- van juttatva, hogj' ezeknek közhasználatát az egyes iparos vágj' kereskedő részéről netán már megelőzőleg történt használat sem korlátozhatja. Ezzel az alapelvvel, amelynek a szóban forgó rendelkezés létezését köszöni, merő ellentétben állanak azok, akik az ellenkező nézetet vallják. Hogy pedig a „Presto“ szó alkalmas arra, hogy a bejelentett árúk minőségét nek a jelzésére szolgáljon, azt a megtámadott határozat helyesen fejtette ki és okolta meg. De a fölebbező félnek amaz érvelése sem helytálló, hogy valamely minőségjelzőnek védjegykénti lajstromozását lehetővé teszi az 1890. évi védjegytörvény 1. §-ának az 1913. évi március 17-iki törvény által kiegészitett második bekezdése, mely szerint annak megítélésénél, vájjon valamely jelvény a kereskedelmi forgalomra szánt árúknak más hasonló árúktól való megkülönböztetésére alkalmas-e, az összes ténykörülményeket, különösen a jelvény használatának az időtartamát kell figyelembe venni; mert az utóbbi rendelkezés csupán az 1890.. évi védjegjdörvény 1. §-ában a védjegy megkülönböztető képessége tekintetében, fölállított követelményt célozza jobban hangsúlyozni, semmi esetre sem kívánja azonban az 1895. évi novella 1. §-ában bizonyos szavak tekintetében fölállított lajstromozási tilalmat korlátozni. Az 1890. évi védjegytörvény 1. §-ának az 1913. évi március 17-iki törvény által kiegészitett második bekezdése csupán a megkülönböztető jellég hiányára alapított kizárási okra vonatkozik, ellenben érintetlenül hagyja az öszszes többi kizárási okokat, amelyeknél a megkülönböztető képesség hiánya egyáltalán nem, vagy legalább nem kizárólag veendő figj’elembe. Az ugyanazon bejelentő által hasonnemű árúk jelzésére 1911. évi szeptember 19-én belajstromozott „Presto“1 szóvédjegy (48519. sz.) a minisztériumnak 1913. évi január 20-án 45800. sz. a. kelt határozatával, mint minőségjelző leit törölve. Az ezen határozat alapjául szolgáló okokon — amint a jelen eset mutatja — mit sem változtatott a Washingtonban módosított párisi egyezmény, sem az 1913. évi március 17-iki novella.
