Központi Értesítő, 1900 (25. évfolyam, 2. félév)

1900-11-04 / 94. szám

'22 6. §. A kartellpolitika vezérelvei. Nem mondok uj dolgot, ha azt állítom, hogy a modern kartellmozgalom testére szabott törvényhozás még nincs. Az ókori törvények ugy, mint a XIX. század küszöbe körül keletkezett jogszabályok egészen más viszonyokra vonatkoztak. S ami az amerikai Egyesült-Államok tuczatszámra keletkezett trust-ellenes törvényeit illeti, ezek keletkezési ideje uj ugyan, de szellemök sokkal drasticusabb, semhogy az európai kartellekre alkalmazhatók volnának, még akkor is, ha teljes hatálytalanságuk máris ki nem tünt volna. Európában pedig mindössze egy, csak nagyon kis körre, a fogyasztási adó alá eső czikkek kartellállására vonatkozó modern törvényjavaslat van: az 1897. évi osztrák kartellj avaslatot értem, a melynek hiányosságát és bűneit csak azért is felesleges volna feltárni, mert az egész javaslat sorsa immár meg van pecsételve. Ily körülmények közt és szemben a tudományos irodalomban ugv mint a gyakorlat emberei közt, a parlamenti pártok s a nagy gazdasági osztályoknál uralkodó legellentétesebb nézetekkel vagy legalább is hangulatokkal: a kartellpolitikus helyzete csakugyan nehéz. Mint minden uj politikai feladatnál, tapasztalatok hiányában, csak extremálláspontokat talál, s el kell készülve lennie, hogy az arany középutat kereső javaslatai egyik oldalról sem találnak visszhangra. Teljes tudatában bár annak, hogy a kartellpolitika ma csak a kísérletezés jegyében állhat s hogy, mint az egész forrongásban levő mozgalom végét, ugy az azt szabályozó intézkedések hatását sem lehet szabatosan előrelátni: azt hiszem, hogy a kartellek hatásáról mondottak alapján a következőkben foglalhatni össze a kartellpolitika — már ma felállítható — vezérelveit. Először is : a dolgok már jóval előbbrehaladnak, semhogy az állam a nemtörődöm mottójával beérhetné. Ha a kartelleknek csupa merő jó hatásuk volna, akkor is meg kellene nekik adni a törvényes kereteket s kiemelni őket a jelenlegi bizonytalan helyzetükből. De ha vannak árnyoldalaik is: szabályozni kell őket, lenyesni káros kinövéseiket. A „principiis obsta" elvét kell alkalmazni, nehogy a kartellek arra hivatkozhassanak, hogy a közönség kizsákmányolására való jogot mintegy elbirtokolták. Ám az állami beavatkozás nem állhat sem a teljes eltiltásban, sem a kartellalkotás kőtelezővé tételében, a kartellkényszerben, mely utóbbit egyes társadalomreformerek ajánlanak. E rendszabály ugrás volna a sötétbe s különben is kivül esik a mai pártviszonyok által adott reformok keretén. A kartellalkotás eltiltása pedig, ha egyáltalán eredményes volna, megfosztaná a gazdasági életet az abban rejlő termelésszabályozó és vállalatkonzerváló erőtől s a teljes egybeolvadás, a magánmonopol s ezzel tovább, a radikalis socialis forradalmi pártok malmára hajtaná a vizet. Legalább is mindazokban a termelési ágakban, melyekben a nagyüzem előnyei a kartell vagy monopol alternatíváját helyezik előtérbe. Következik ebből, hogy a kartellek ellen általában sem büntetőjogi fenyegetésekkel, sem a szerződés magánjogi érvénytelenségének kimondásával harczolni nem szabad. A kartellalkotás nem „turpis causa" magában véve s a szabad verseny kierőszakolása nem teszi egészségessé a gazdasági életet. Az ellenkező hit, mely egy századdal előbb kezdte meg diadalutját, ma már elavultnak tekinthető. Az a félrendszabály, mely a kartellszerződést semmisnek mondja ki, erkölcsi szempontból is elvetendő, mert a megbízhatatlanságnak kedvez s mert naiv hiszékenység kell ahhoz, hogy azokban, kik a kartellt felbontani kívánják, a közérdek képviselőit lássa valaki. A kartell ellen feltámadó tagok azok sorából kerülnek ki, a kik bármely okból elérkezettnek vélik az időt, hogy a fegyverszünetet, mely eddig jó volt számukra, felbontsák és szabad kézzel érvényesithessék erejöket. Egyébiránt az osztrák törvényjavaslat egyik elvitalhatlan érdeme, hogy e két kartellpolitikai rendszabály hatálytalanságát szerzett tapasztalatok alapján kimutatta.*) Marad tehát a kartellpolitika vezérelveül a kartellek nyilvántartása, ellenőrzése s oly rendszabályok életbeléptetése, melyek a kartellekböl eredő veszélyeket elhárítani alkalmasak. Vagyis az u. n. közigazgatási beavatkozás. A mi az első pontot illeti, a kartellek nyilvántartása oly mérsékelt óvóintézkedés, mely ellen magoknak a felvilágosodottabb kartelltagoknak sincs semmi kifogásuk s a melyet a szakirodalom kevés kivétellel épugy sürget, mint az érdekelt ellenfelek. De ha nem igy volna is: e nyilvántartásra okvetlenül szükség volna a végből, hogy az állam positiv kartellpolitikájának alapot teremtsen. Ezen kivül azonban e nyilvántartásban egyúttal praeventiv kartellpolitikai eszköz is rejlik. A kartell a közvélemény ellenőrzése alá kerül s kétségkívül inkább fog óvakodni kizsákmányoló árszabásoktól, ha minden fontosabb lépését a nyilvánosság szine előtt kénytelen megtenni, mintha a sötség leple avagy csak a sajtó sokszor hatálytalan ellenőrzése alatt végezhetné műveleteit. A nyilvánosság mértéke, a kartellajstrom és kartellhivatal, illetve tanács berendezése már részletkérdés lévén, itt elég arra utalnom, hogy a nyilvánosságot hovatovább ki kell terjeszteni a kartelltagok nyereségére is. A nyilvános számadás kötelezettségét a mai jog az összetettebb társulási alakokra máris egyik sarkalatos intézménynek tekinti s annak kiterjesztése a nagy magánvállalatokra, a melyek kartellben állanak, nélkülözhetetlen előfeltétele a czéltudatos kartellpolitikának s a közvélemény tájékoztatására ís szükséges. Nem szükséges az u. n. ethikai iskola egy általánosan felállított tételére hivatkoznom, mely a vállalkozóban általáben a társadalom egy functionariusát látja, a ki az illető termelési ágat mintegy az összeség megbízásából és előnyére kell, hogy mivelje: az a tény, hogy a közgazdasági élet nagy tényezői, a bankok, biztosító és nyilvános szállítási intézetek máris teljes nyilvánosság mellett működnek, indokolja azt, hogy a kartell tagjai, kik bevallottan magokra !) Lásd az 1897. évi üléssz. 180, mellékletének 21. és következő lapjait.