Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)
Feltárjuk a "betegségek székhelyeit és okait"
Feltárjuk a „betegségek székhelyeit és okait” 80 A KÓRBONCOLÁS AZ ORVOSLÁS SZOLGÁLATÁBAN Nemcsak a test anatómiájának megismeréséért boncoltak az orvosok, hanem azért is, hogy valamely betegség vagy halálok nyomait, elváltozásait a holttestben felderítsék. Ilyesmire eleinte főként akkor került sor, ha valaki gyanús körülmények között hunyt el, ha valamilyen természetellenes halálokra, például mérgezésre gyanakodtak. Törvényszéki eljárás során elrendelt boncolással először a középkorban, a bolognai egyetemen találkozunk, ahol mind az orvosi, mind a jogi oktatás különösen magas színvonalon folyt. Idővel mind többször fordult elő, hogy az orvosok tudományos kíváncsiságból boncoltak, hogy megismerjék a halált okozó betegség elváltozásait. Az ilyen vizsgálatok persze csak akkor lehettek igazán hasznosak, ha a boncoló orvos jól ismerte a normális anatómiai viszonyokat. Az arra felkészületlen ember aligha találhat meg valami lényeges dolgot. Az elébe táruló látvány sokfélesége megzavarja, figyelmét szétszórja. Nem véletlen, hogy az első valóban értékes kórbonctani adatokká csak a 16. századtól, a tudományos anatómia időszakától találkozunk. Mi jellemezte a kezdeti kórboncolást? Elsősorban az, hogy a különlegességekre figyeltek, azokat örökítették meg a leírásban és a képi ábrázolásban egyaránt. Teljesen érthető, hogy ha egy tudós az ő természettani múzeumában óriásira nőtt vesét vagy epekövet, valószínűtlenül elgörbült csontot, összenőtt ikreket és hasonló csodákat mutogatott, az megnövelte tekintélyét. Csakhogy e különleges ritkaságokból - amilyeneknek a létrejöttét akkoriban amúgy sem értette senki - a mindennapos orvosi gyakorlat semmit sem hasznosíthatott. Ezekből bizony senki sem értette meg, hogy milyen belső elváltozások fordulnak elő a tüdőgyulladás vagy a gyomorfekély esetében.