Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

Az orvosi művészet kezdete

előfordulnak. Ez is azt igazolja, hogy a nedvkórtan maradandóan hozzájárult az emberről alkotott ismereteinkhez.

Tudjuk, hogy Hippokratész fontosnak ítélte a külsőségeket is. Tanította, hogy az orvos ruházata ne legyen hivalkodó, de legyen tekintélyt keltő. Legyen tiszta a ruhája, keze és minden műszere. Magatartása bizalomgerjesztő, nyugodt. Ne fecsegjen, csupán azt kérdezze, amit az orvosi tájékozódáshoz szükségesnek tart.

Idézzük fel képzeletben, hogyan is zajlott le Hippokratész vizitje egy betegénél.

Belépve a szobába, elhelyezkedik a betegágy mellett. Ha a család olyan szegény, hogy bútor hiányában nem tudják hellyel kínálni, kinyitható, hordozható székére ül, majd hozzáfog a vizsgálathoz. Szemügyre veszi a beteget. Mindenre figyel. Már az arckifejezés tájékoztathat. Felejthetetlen, ahogyan egyik Írásában a súlyos, életveszélyben lévő beteg arcát jellemezte: „Az orr kihegyesedik, a szemek mélyen beesettek, úgyszintén a halánték is, a fülek hidegek és zsugorodottak, a fülcimpák előre hajlanak, a homlok bőre kemény, feszes, száraz, és az arc színe sápadt, sötét, szürke vagy ólomszínú.”

Hippokratész persze azt is tudta, hogy az imént leírt arckifejezés oka lehet súlyos kimerültség, virrasztás, gyakori hasmenés vagy éhezés is. Ezért szükséges tüzetesen ismerni a kór előzményeit. Hosszan sorolhatnánk azokat a jeleket, tüneteket, amelyekből a hippokratészi szellemben dolgozó orvos a betegség természetére és várható kimenetelére következtet. A páciens testhelyzete, légzésének módja, fájdalmainak helye és jellege éppen úgy számít, mint a test meghallgatásával és tapintásával szerzett észlelések. Fontos adatok továbbá a vizelet, a széklet, a hányadék összetétele, színe, szaga stb.

Mindezeket megállapítva és egybevetve, az orvos eltöpreng az eseten, diagnózist (régies magyar szóval kórismét-ismeretet) állít fel. Ez Hippokratésznél nem olyan betegségmeghatározás, mint amilyen manapság szokásos. Ő még általános nedvkórtani folyamatokban gondolkozott. A leglényegesebbnek azt tartotta, hogy megállapítsa, milyen jövő vár a betegre. Erre a kórjelekből következtetett. E következtetéseit tömör aforizmákban foglalta össze. Ilyenekben például: „Ha egy zavart, nyugtalan állapot alvásban végzőló