Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

A hagyományos sebészettől a modern műtétekig

rását ezért nevezték „antiszepszis”-nek, azaz vérmérgezés-ellenesnek. Lister arra is ügyelt, hogy a sebet a levegőben lévő kórokozóktól is megóvja (az utóbbiak jelentőségét erősen túlbecsülte). Emiatt a sebet fertőtlenítővel átáztatott szoros kötéssel lefedte, műtét közben pedig fertőtlenítőoldatot permetezett. Ez a műtőszemélyzetnek és a betegnek egyaránt sok kellemetlenséget okozott. Az erős hatású vegyszer nemcsak köhögőrohamokat váltott ki mindenkiből, hanem mérgezést is előidézett. Lister később belátta a levegőfertőtlenítés hátrányait, és lemondott róla, az antiszeptikus sebkezelés mellett azonban végig kitartott. Fertőtlenítőként a karbolsav 3%-os oldatát tartotta a legmegfelelőbbnek.

Lister 1867-ben kezdte alkalmazni módszerét. Az első esete egy fiatal vasmunkás volt, akit munka közben súlyos baleset ért: a lábszárán nyílt törés keletkezett. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a lábat egyszerűen levágják. A fertőzött seb ugyanis szepszissel fenyegetett, az pedig az esetek túlnyomó többségében halállal végződött. A gyors csonkolás utáni halálozás „csak” 50%-os volt. Lister azonban ezúttal nem végzett amputációt, hanem a sebet karbolsav oldatával

165

Műtét karbolos sterilizálással a 19. században