Birtalan Győző: Óriáslépések az orvostudományban (Budapest, 1989)

A hagyományos sebészettől a modern műtétekig

megnyitották a gennyes tályogot. Ezek a szakmai ismeretek többnyire családokon belül nemzedékről nemzedékre öröklődtek.

Az antik görög-római sebészet fejlődésére az uralkodó nedvkórtani felfogás nem volt serkentő hatással. Háttérbe szorította a helyi, szervi elváltozások műtéti megoldásának céltudatosságát. Inkább a „romlott nedvek” kibocsátására került a hangsúly. A hippokratészi sebészet tartózkodó, óvatos. Vezérelvük az volt, hogy elkerüljék az orvosi műhibákat. Igen fejlett színvonalon állt azonban a sebellátásuk, valamint a kötözési technikájuk.

Az antik sebészet a legmagasabb szintre a császárkori Rómában emelkedett, Galénosz idejében. A kor legkiválóbb orvosai többek között izomvarrást, érlekötést, légcsőmetszést is végeztek. A ránk maradt korabeli műszerek célszerűek, elegánsak, speciális beavatkozásokra is alkalmasak.

A Római Birodalom bukása után a sebészet fejlődése megrekedt. A középkorban az a kedvezőtlen helyzet alakult ki, hogy a „belorvosi” és a sebészeti tevékenység élesen szétvált. A középkori orvosok képzettsége elsősorban könyvtudáson alapult, elmé-Római sebészeti eszközök