Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - II. Fejezet. Külső valutapolitika
160 bankot, 8 ezrelékre is felemelkedett. Kitűnt azonban, hogy rendes viszonyok között az alacsony praemium is megfelelt céljának, _de erősebb aranykereslet idején a magas praemium sem volt elegendő az arany kiáramlásának megakadályozására.1 Olyan országokban, amelyeknek aranytartaléka nem vetekedhetett a nagy nyugati államokéival, egy további eszközt is találtak az aranytartalék védelmezésére, amely különösen a váltóárfolyamnak a fizetési mérleg időleges változásaiból folyó ingadozásainak enyhítésére alkalmas. Ez a devizapolitika, vagyis nemzetközi váltóknak a jegybank részéről való vásárlása és eladása. Ezzel a jegybank belenyúl a nemzetközi váltók piacába. Váltókat vásárol, ha nagy kínálatuk folytán azok ára alacsony. Ezzel keresletet támaszt ily váltók iránt és emeli azok árát. Akkor viszont, midőn az üzleti élet kevés váltót vet a piacra, a jegybank készletéből pótolja a hiányt és ezzel csökkenti árukat. A devizapolitikát a cári Oroszország rubelja értékének alátámasztására alkalmazták olymódon, hogy az orosz rubelt a német bankok lehetőleg állandó árfolyamon vásárolták. A mi valutarendezésünk után azután az Osztrák-Magyar Bank fejlesztette ki rendszeresen a devizapolitikát és ezt sikeresen alkalmazta a világháború kitöréséig. Lehetségessé tette ezt az, hogy a fizetési mérlegünk nagyjában egyensúlyban volt és így inkább csak az időleges árfolyamingadozások kiküszöböléséről kellett gondoskodni. Többre a devizapolitika nem is képes, amint ezt a világháború utáni állapotok meg is mutatták, amire később még visszatérünk. Annak megértésével, hogy a külföldi pénz értékének az arannyal való egybekapcsolása megfelelő bankpolitikával belföldi aranyforgalom nélkül is elérhető, azt is be kellett látni, hogy a belföldi forgalomban teljesen felesleges az aranyérmék használata, A belföldön a pénzzel kapcsolatban ugyanis nincsen olyan aranyszükséglet, amelyet jogosultnak lehetne tekinteni, mert akinek ipari feldolgozás céljából kell arany, az ne az érméket használja fel erre, hanem szerezze be szükségletét az aranypiacon és kincsgyüjtésre sem vereti az állam az érméket. Győzelemre jutott ez az álláspont az aranymagvalutával. Ennek megfelelően az aranykészlet a jegybanknál összpontosítható, amelynek feladata azt a valuta külföldi értékének alátámasztására felhasználni. Lényeges fordulat következett be ezzel a valutapolitikában, mert támaszát vesztette vele az ajrégebben fenntartás nélkül hirdetett tétel, hogy az aranyvaluta főkövetelménye a bankjegyeknek kívánatra aranyérmékben való beváltása. Abból" kiindulva, hogy az aranyvaluta súlypontja a külföldi forgalomban van, amelyhez a jegybankpolitika a pénz belföldi értékét hozzáidomíthatja, be kellett látni, hogy a jegybank bátran beszüntetheti bankjegyek ellenében aranyérméknek a forgalom számára való átengedését. Ezzel győzedelmeskedett az, amit már Ricardo tisztán látott, t. i. az, hogy a bankjegyek beváltása aranyrudákban is eszközölhető,* amelyek a belföldi pénzforgalomban nem használhatók, de külföldi tartozások rendezésére alkalmasak.1 2 3 Sőt — igaz, hogy csak az első világháború után — úgy Angliában, mint az Egyesült Államokban feljogosították a jegybankot arra is, hogy a magánosok kezén lévő nagyobb aranykészleteket kártalanítás mellett igénybe vegye, válságosabb időkben pedig, midőn az aranytartalék célszerű felhasználása különös gondot igényel, az aranyvásárlások engedélyhez 1 V. ö. R. Rosendorff: Die Goldpraemienpolitik der Banque de France und ihre deutschen Lobredner. (Jahrbücher für Nationalök. u. Stat. III. Folge 21. köt. 1901, a 032—663. old.) 2 Ezt cselekedte Anglia 1819—1823-ban, mielőtt a jegyeknek érmékben való beváltására tért volna. Akkor azonban ez csak átmeneti rendszabály volt az effektiv aranyvaluta előkészítésére. 3 A beváltás csak a külföldi forgalom igényeihez mért nagyobb értékű aranyrudakban történik.
