Heller Farkas: Közgazdaságtan 2. Alkalmazott közgazdaságtan (Budapest, 1947)
IV. Rész. Valutapolitika - I. Fejezet. Belső valutapolitika
150 Az Angliában tett tapasztalatok azonban nem voltak kedvezőek. A Peelaktának a fedezetre vonatkozó rendelkezéseit válságok alkalmával — így mindjárt 1847-ben, továbbá 1857-ben, 1866-ban — fel kellett függeszteni. A bankszerüség iskolája (banking principle) ennek az okait is tisztázta, midőn Tooke és Fullarton rámutattak arra, hogy a bankjegy nem egyszerű fizetési eszköz, hanem egyúttal hiteleszköz is, amiért is keletkezése a hitelszükséglettel kapcsolatban áll és a bankjegyek jelentékeny része a hitelek visszafizetésével automatikusan visszafolyik ércpénz igénybevétele nélkül a jegybankhoz (Fullarton-féle törvény). E megfontolásból azt a következtetést kellett levonni, hogy a teljes fedezeti rendszer túllő a célon. Mereven ragaszkodva ahhoz, hogy a bankjegy csak pénzhelyettesítő, a teljes fedezeti rendszer a bankjegyforgalmat legnagyobb előnyétől, a rugalmasságtól fosztja meg, mert a fémfedezethez és ennek változásaihoz igazodva a bankjegykibocsátás nem a közgazdaság szükséglete szerint terjeszkedik ki és húzódik össze, hanem a fémkészlet mértéke szerint. A teljes fedezet tehát nemcsak felesleges, hanem káros is, mert merevvé teszi a jegyforgalmat. Nem felesleges azonban egy kisebb arányú fedezet, amely rendes viszonyok között a beváltásra elegendő. E meggondolásból származik a bankjegyfedezet kettéosztása fém- és bankszerű fedezetre. Az első biztosítja a bankjegy beválthatóságát és, ami fontosabb, bizonyos korlátok közé szorítja a bankjegyforgalmat, a második pedig biztosítja azt, hogy csak közgazdaságilag indokolt módon kerülhet a bankjegy forgalomba. A bankszerű fedezet ugyanis biztos és rövidlejáratú követelésekből, tehát elsőrendű váltókból és jó lombardhitelekből áll, amelyek biztosítékot nyújtanak arra, hogy a bankjegy rövidesen visszafolyik a jegybankhoz. A fémfedezet mértékét e rendszer mellett 33‘/з-Ьап állapították meg. Ezért harmadfedezeti rendszernek is nevezték. Üjabban 35—40%-os fedezetet szoktak előírni. A bankjegymennyiség kontin gént áld sát, vagyis felső határának megállatását honosította meg 1870-ben Franciaország. Helyesen mutatott rá azonban már 1866-ham Thiers arra, hogy a felső határ megmerevítése a bankjegykibocsátásnál nem aggálytalan,1 mert túlságosan megköti a jegybankot. Ennek elkerülése végett később egyes országok a közvetett kontingentáld?hoz fordultak, vagyis megengedték a kontingensnek szükség esetén való túllépését, de csak határozott feltételek mellett, amelyek biztosítékot nyújtanak arra, hogy csak igazán indokolt esetben él vele a bank. E biztosítékot a kontingensen túli jegymennyiség megadóztatásában — banjegyadó — keresték, amely megszünteti a. jegybank azon előnyét, hogy a bankjegyben oly pénzt kölcsönözhet ki, amelyért nem fizet kamatot. A kontingensen túl való kibocsátást tehát e rendszer azzal nehezíti meg, hogy a jegybanknak adót kell fizetnie a kontingensen felüli bankjegyekért. Az újabb banktörvények a fedezeti arány csökkenésével fokozatosan növekvő adót írnak elő — amely a Magyar Nemzeti Bank alapszabályai szerint 5%-nál nem lehet kevesebb és innen emelkedik —, sőt az 1924-es német banktörvény azt is előírja, hogy a fedezeti aránynak a törvényes mérték alá süllyedése esetén a bank a diszkontot, vagyis a bankrátát megfelelően emelni tartozik. A harmadfedezeti rendszer ilymódon a kisebb ércfedezeti arányt összekapcsolja a bankszerű fedezettel, a jegybankmennyiség kontingentálásával és a bankjegyadóval, Ez igen jól bevált, mert a bankjegykibocsátás rugalmasságát és a bankjegyek beválthatóságát egyaránt biztosítja. Az angol tapasztalatok és Wagner Adolf bankügyi fejtegetései hatása alatt elsőnek Németország valósította meg 1875-ben. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1887-ben követte ezen az úton. Anglia is erősen enyhítette 1928-ban fedezeti rendsze# rének merevségét, amennyiben jelentékenyen felemelte a fedezetlen bank-1 Thiers idevágó érdekes fejtegetését, amelyet az 1866. évi bank-enquéten adott elő, idézi Ch. Rist. (Histoire des doctrines relatives au crédit et á la monnaie depuis John Law jusqu’á nos jours. Paris, 1938, a 417—418. old.)
