Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Óriástávcső és gőzturbina
nét gondolhatta Verne, hogy a Palomar-hegyi ötméteres jó néhány millióba fog kerülni.) Még mindig a holdregénynél maradva megtudjuk, hogy először a Holdat nézték meg és „semmi sem volt olyan, amit a tudomány eddig ne ismert volna, a Hold felületének minden részén felismerszett annak vulkanikus természete...” A távcsövet számos tudós is igénybe vette, mint pl. Clarke H., a cambridge-i csillagvizsgáló igazgatója. A szép piros-arany kötésű Franklin kiadásban az eredeti francia kiadás képei jelentek meg és mutatják a Sziklás-hegység óriás teleszkópját. Egyik képen a távcső távlati képe, másikon az látható, ahogy az egyik szereplő a távcsőbe néz. A képet rajzoló grafikus Rosse lord távcsövét vette mintául, igy vonult be a jeles műkedvelő fóúr neve a Verne-könyvbe. Érdemes róla megemlékezni. William Parsons, third Earl of Rosse (1800-1867) előkelő, gazdag angol főúr („Rosse harmadik Earlje”) osztálya hagyományainak megfelelően politizált, de hamar megunta a szócséplést és parsonstown-i kastélyába visszavonulva tudományos kedvteléseinek élt. Ettől az időponttól, 1834-től kezdve teljesen a csillagászatnak és müszerkészítésnek élt, több kisebb-nagyobb távcsövet épített. Legsikeresebbnek az bizonyult, amelynek 90 cm átmérőjű tükre 8 m-es gyújtótávolsággal kitűnő képeket adott. Jó barátja, Thomas Robin arról a távcsőről úgy emlékezett meg, hogy aki belenézett, nem tudta nyugalmát megőrizni, úgy felizgatta a látott kép. Rosse jól ismerte William Herschelt és fiát, John Herschelt, s mint kortársak, jól elbeszélgettek mindegyiküket érdeklő tudományos problémákról. A 90 cm-es tükör sikerén felbuzdulva Rosse elhatározta, megépíti kora legnagyobb távcsövét, meg is tervezte, elvégezte a szükséges számításokat és hozzáfogott a nem könnyűnek ígérkező, nagy munkához. Első elképzelése szerint a tükröt több darabból gondolta megönteni, de ilyen több darabból összeállított tükröt csak száz év múlva csinálnak majd. Tortaszeletekre emlékeztető darabokból akarta összeállítani. Egy kísérleti tükör el is készült, a tükörszegmenseket összeforrasztotta és gőzgéppel működtetett csiszológéppel munkálta meg. Ilyen módon akarta a nagy bronztükrök gyakori repedezését megelőzni. Kísérletei azonban ebben az irányban nem sikerültek. Külön nehézséget okozott a tükrök csiszolása. Miután sikerült az 1,82 m átmérőjű tükör megöntése, a lóm gyújtótávolság eléréséhez szükséges tükörfelület kialakításához paraboloidalakot kellett a bronzfelületbe csiszolni. A tükör ellenőrzésére Ross sajátságos módszert eszelt ki. A tükörcsiszoló szerkezet magas torony földszintjén helyezkedett el; a torony belsejében, a padlástérben hosszú rúdra finom zsebórát erősített, amelyet az emeletek között kialakított oldalnyílásokon át, segédtükörben lehetett nézni. A zománcos óralapon levő pont volt a tulajdonképpeni próbatest, amelyet felnagyítva a szemlencsével néztek. Az óra helyzetét vizsgálat közben többször változtatták, hogy látható legyen, különféle beállításoknál miként jelenik meg a pont képe. Mindehhez szakértő személyzetet kellett betanítani, de hát Rosse nagy úr volt. Ha a tükör nem jól működött, újat öntött, újat csiszolt. Az olvasztótégelyt tőzegtűzön hevítette, a tégelyt daruval emelték, ami nem volt könynyű, hiszen az „adag” fehéren izzott. Megöntés után az öntvény 20 perc múlva megmerevedett, ekkor kemencébe tolták és lassan-lassan hűtötték. 78
