Horváth Árpád: A távcső regénye (Budapest, 1988)
Megnyílik a csillagok világa. William Herschel
igy volt, bár nagyon kényelmetlenül helyezkedhettek el a társas összejövetelre mégiscsak szűk csőben. Az óriási tubus csendben, békésen évekig rozsdásodon, amikor egy fa rádőlt és középen belapította. Szétszerelték, és ép darabját a greenwichi obszervatórium kertjében felállították. Kőalapzatán márványtábla szövege mondja el, mit lát a látogató. El tudjuk képzelni Herschel megdöbbenését, amikor felismerte, hogy a távcső nemcsak a térben, hanem az időn át is bepillantást enged az univerzum életébe. A fénysugár, amely elindulásától kezdve évek múlva érkezik a csillagász távcsövébe, nem azt mutatja, hogy milyen az az égitest ma, hanem azt, hogy milyen volt évezredekkel, esetleg évmilliárdokkal ezelőtt. A távcső talán egy kialakulóban levő világot mutat, amely esetleg már az elmúlás állapotában van, amikor figyelik. Bizonyára Herschel is megborzongott e felismerés újszerűségétől. Ő mindenkinél előbb felismerte, hogy a világegyetem sokkalsokkal nagyobb, mint azt bárki elképzelni merészelte. Thomas Campbell angol költő meglátogatta Herschelt, és műszereit figyelmesen nézegetve hallgatta vendéglátója szavait: „Messzebbre pillantottan a világtérbe, mint bárki más előttem, olyan csillagokat figyeltem meg, amelyek fénye több ezer éve utazik a világmindenségben.” Látogatói fejcsóválva hallgatták Herschel ilyen és hasonló tartalmú fejtegetéseit, „ráhagyták”, a tudós bogarának tartották az ilyen felfogást és nem vitatkoztak vele. Herschel feltételezte, hogy minden csillag egyforma, s azért látszanak különböző fényességűnek (nagyságúnak), mert különböző távolságra vannak. Herschel fényerősségméréseinek színvonala azonban messze elmarad attól, amelyet ilyen elmélet kidolgozásához fel lehetne használni. Nagyon szemléletes az a hasonlata, amely szerint a világegyetem olyan kertre emlékeztet, amelyben egyidejűleg sarjadzó, virágzó, termést hozó és hervadó növények találhatók. A világegyetemben is születő, fejlődő és elhaló világok egyidejűleg figyelhetők meg, tehát az egész nem egyszerre, egyidejűleg keletkezett. Megfigyelései, töprengései alapján saját elméletet dolgozott ki. Herschel felkérte több csillagász barátját, ismerősét, ellenőrizzék méréseit, gondolják át elméletét. Valójában azonban alig tudták követni, hiszen olyan nagy teljesítményű műszerekkel, mint ő, senki sem rendelkezett. A ködöket alaposabban tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a ködök elsősorban azért láthatók, mert saját fényük van. Ezt ma „gerjesztett” fénynek mondjuk. Ötven évvel később szinképelemzéssel kimutatták, hogy a ködök a fényüket a szomszéd csillagoktól is kaphatják. (Távoli izzólámpát láthatunk azért, mert bekapcsolták és világít, és azért is, mert szomszéd fényforrások megvilágítják.) Herschel még arra is következtetett, hogy a kereknek látszó ködök gömb alakúak. William Herschelt már szárnyára kapta a világhír, amikor 1792-ben fia született, John, aki ugyancsak nevezetes alakja a tudomány történetének. A napóleoni háborúk zajlásában, 1802-ben írták alá az amiens-i békét, ami egy időre elhallgattatta a fegyvereket, s a Herschel család is megengedhetett magának némi külföldi kirándulást. Áthajóztak Franciaország-72
